Tennessee Williams: Macska a forró tetőn
A Magyar Színházban láttam anyuval, Blankával és Tomival tegnap este.
Nagyon érdekes volt már rögtön az eleje, mert nem a nézőtéren ültünk, hanem a színpad mögött egy kisebb nézőtéren, amihez a színpad hátsó része olyan közel volt, hogy közvetlenül előttünk-mellettünk voltak a színészek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy így jobban bevonódik a közönség a darabba, nem marad teljesen külső szemlélő. Azért nem semmi élmény, mikor tőlem kb. fél méterre fekszik a földön a színész zihálva, leizzadva, és sír. Így tényleg nem lehet kívül maradni a konfliktuson. A külsőségekről még azt érdemes elmondani, hogy minimalista, de letisztult díszlettel dolgoztak, és a kék háttéren kívül nem voltak színek a darabban: minden ruha vagy fehér volt, vagy fekete, esetleg fekete-fehér. Az is érdekes, hogy nincs zene. Amikor bementünk a nézőtérre, már a színpadon voltak a színészek a kezdő jelenetre felkészülve, és az egyik asztalon volt egy metronóm, aminek az ütemes kattogása véleményem szerint a feszültséget volt hivatott érzékeltetni.
A darab a Pollitt-család fejének 65. születésnapján játszódik. Ez a nap nem szólhat a vidámságról és az ünneplésről, mert a családban szinte minden tag között olyan feszültségek vannak, olyan ellentétek feszülnek, amiket már nem lehet nem észrevenni. Brick, a fiatalabb fiú és a felesége, Brick és Gooper, a két testvér, az anya és az apa, az apa és Brick, az apa és Gooper, valamint a két meny, Maggie és Mae konfliktusait mutatja be a dráma. Az alkoholizmustól a megalázottságon és a hazugságokon át a pénzéhségig minden előfordul a családtagok kapcsolataiban, és ezen a születésnapon vulkánszerűen kitör az egész. A megoldás aztán félig-meddig pozitív, de ha továbbgondolja az ember, hová fejlődhetnek innen ezek a kapcsolatok, arra jön rá, hogy mégsem olyan nagyon pozitív a történet végkicsengése, és valószínűleg nem sok minden változik ebben a családban ezután sem.
A jó néhány humoros riposzton kívül került a tegnapi előadásba egy előre el nem tervezett vicc is. Az anya és az apa intenzív, ordítozós veszekedése után az anyának el kellett volna hagynia a színpadot egy adott ajtón keresztül. Ez az ajtó már az elején sem működött, kétszer-háromszor kellett bevágni, mire egyszer csukva maradt. Szóval az anya (Béres Ilona) nekifeszült az ajtónak, rángatta, mire ráordított az apa: “Nyisd már ki azt az ajtót!”, mire az anya: “Nem tudom!”, mire az apa: “Akkor menj ki egy másikon!” Az egész közönség szakadt a röhögéstől, ők viszont nem estek ki a szerepből.
Ami nagyon érdekes volt még, az az, hogy a színészek annyira átélték a helyzeteket, hogy még akkor sem jöttek ki a szerepükből, amikor kijöttek meghajolni. Mindenkinek az arcán gondterheltség, idegesség tükröződött. Úgy tűnt, megviseli őket lelkileg a darab.
Ezt is csak ajánlani tudom mindenkinek, érdemes megnézni.
Nagyon érdekes volt már rögtön az eleje, mert nem a nézőtéren ültünk, hanem a színpad mögött egy kisebb nézőtéren, amihez a színpad hátsó része olyan közel volt, hogy közvetlenül előttünk-mellettünk voltak a színészek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy így jobban bevonódik a közönség a darabba, nem marad teljesen külső szemlélő. Azért nem semmi élmény, mikor tőlem kb. fél méterre fekszik a földön a színész zihálva, leizzadva, és sír. Így tényleg nem lehet kívül maradni a konfliktuson. A külsőségekről még azt érdemes elmondani, hogy minimalista, de letisztult díszlettel dolgoztak, és a kék háttéren kívül nem voltak színek a darabban: minden ruha vagy fehér volt, vagy fekete, esetleg fekete-fehér. Az is érdekes, hogy nincs zene. Amikor bementünk a nézőtérre, már a színpadon voltak a színészek a kezdő jelenetre felkészülve, és az egyik asztalon volt egy metronóm, aminek az ütemes kattogása véleményem szerint a feszültséget volt hivatott érzékeltetni.
A darab a Pollitt-család fejének 65. születésnapján játszódik. Ez a nap nem szólhat a vidámságról és az ünneplésről, mert a családban szinte minden tag között olyan feszültségek vannak, olyan ellentétek feszülnek, amiket már nem lehet nem észrevenni. Brick, a fiatalabb fiú és a felesége, Brick és Gooper, a két testvér, az anya és az apa, az apa és Brick, az apa és Gooper, valamint a két meny, Maggie és Mae konfliktusait mutatja be a dráma. Az alkoholizmustól a megalázottságon és a hazugságokon át a pénzéhségig minden előfordul a családtagok kapcsolataiban, és ezen a születésnapon vulkánszerűen kitör az egész. A megoldás aztán félig-meddig pozitív, de ha továbbgondolja az ember, hová fejlődhetnek innen ezek a kapcsolatok, arra jön rá, hogy mégsem olyan nagyon pozitív a történet végkicsengése, és valószínűleg nem sok minden változik ebben a családban ezután sem.
A jó néhány humoros riposzton kívül került a tegnapi előadásba egy előre el nem tervezett vicc is. Az anya és az apa intenzív, ordítozós veszekedése után az anyának el kellett volna hagynia a színpadot egy adott ajtón keresztül. Ez az ajtó már az elején sem működött, kétszer-háromszor kellett bevágni, mire egyszer csukva maradt. Szóval az anya (Béres Ilona) nekifeszült az ajtónak, rángatta, mire ráordított az apa: “Nyisd már ki azt az ajtót!”, mire az anya: “Nem tudom!”, mire az apa: “Akkor menj ki egy másikon!” Az egész közönség szakadt a röhögéstől, ők viszont nem estek ki a szerepből.
Ami nagyon érdekes volt még, az az, hogy a színészek annyira átélték a helyzeteket, hogy még akkor sem jöttek ki a szerepükből, amikor kijöttek meghajolni. Mindenkinek az arcán gondterheltség, idegesség tükröződött. Úgy tűnt, megviseli őket lelkileg a darab.
Ezt is csak ajánlani tudom mindenkinek, érdemes megnézni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése