Páros pilates

Múltkor párban dolgoztunk pilatesen. Ez azt jelentette, hogy egymás mellett kellett csinálni mindent, és figyelni, hogy bírja a másik: ha ő abbahagyja, te is abbahagyod, ha ő bírja, te is kibírod. Viszont kötelező abbahagyni, ha a másik pihen. Már az elején sejtettem, hogy ebből kellemetlen érzéseim fognak keletkezni, mert ugyan a csoport egy része komolyan veszi, hogy pihenj, ha már nehéz csinálni, én akkor is megcsinálok annyit, amennyit az edzőnk mond, ha belepusztulok. (Mint pl. ma, mikor a "tizennégyes nap" alkalmából azt hittem a hasizom vége felé, hogy kiesik a szemem a fejemből, de nem álltam meg, és kibírtam.) Szóval párban dolgoztunk, és az a lány, akivel egymás mellé kerültünk, viszonylag sok feladatnál megállt az utolsó kettő előtt. E. ugyanis mindig mondja, hogy már csak kettő, nyugodtan tedd le, ha elfáradtál. Engem ez rendszerint arra motivál, hogy csakazértis kibírjam, míg másokat arra, hogy pihenjenek. Úgyhogy múltkor elég sokat pihentem magamhoz képest. (Lehet, hogy csak három gyakorlatnál volt ez a kb. tízből, de nekem soknak tűnt, mert én sosem hagyom abba.) Érdekes volt, hogy én alkalmazkodtam a páromhoz, és nem ő hozzám (aztán ki tudja, lehet, hogy a maradék hétnél ő alkalmazkodott). Jó kis személyiségteszt is volt ez szerintem. Megállapítottam belőle, amit eddig is lehetett tudni, csak nem mindig jön ki ennyire: kitartó vagyok, de szubmisszív is. Ahelyett, hogy asszertív lennék. Dolgozni kell még magamon. És ezt most nem a pilateses páros feladatvégzésre értem, hanem úgy en bloc az életemre.