Mozgalmas nap

És a tennivalóim pontosan egy tizedét sikerült elvégezni.

Reggel az órámról negyed órát sikerült késni, miután negyed órán át nem jött 7-es busz, se semmilyen más busz, by the way. Nem idegesítettem fel ezen magamat, miután a hat fős csoportomból legfeljebb egy ember szokott időben érkezni. Leszálláskor kiderült, hogy ezzel az egy emberrel egy buszon jöttünk :D Ő nem vett észre, én meg nem értem utol, mivel legalább három fejjel magasabb nálam, ennek megfelelően hosszabb lábakon gyorsabban ballag, mint én, ráadásul neki rendes cipője van, nekem meg nyári papucsom, amiben minden évben legalább három napot szenvedek, és a mai volt idén a második. Viszont hosszú percekig azt hittem, hogy Superman él, és ő az. Ugyanis egy darabig előttem haladt kb. 20 lépéssel, majd hirtelen huss, eltűnt. Nagyon forgattam a fejem, hogy mégis mi nyelte el, majd hirtelen megláttam: kb. 200 méterrel előttem bement az irodába. Durva élmény volt, na. A maradék 200 méteren végig azon töprengtem, ezt hogyan csinálta, de nem jöttem rá, csak azt tudtam elképzelni, hogy valami természetfölötti képessége van, vagy már tud hopponálni, és akkor engem is megtaníthatna. Amikor beléptem az irodába, még mindig a hajamig ért a szemöldököm, annyira nem tudtam hová tenni a szituációt, ám ekkor hirtelen feltűnt – mögöttem. Kezében péksütivel. Áhá. Tehát betért a 200 méteren egy pékségbe, én meg erről lemaradtam, és aki bement az irodába 200 méterrel előttem, az nem ő volt, hanem egy másik pasi nagyon hasonló pólóban. A maradék öt főből amúgy még kettő érkezett meg, egyikük kettő, másikuk tíz perccel utánunk. No problem, ez egy ilyen reggel. Biztos le van még zárva a rakpart, az mindegyikünket érinti.

Szóltam nekik, hogy negyed órával az óra vége előtt nyúlcipő, ehhez képest 5 perccel 9 előtt fejeztük be az órát. Ehhez képest mégis simán beértem negyed 10-re a suliba, és akkor szaladgáltam az Andik között, akik közül az egyik a harmadikon, a másik a negyediken vizsgázott. Egy böhöm nehéz szatyrot hurcoltam magammal, amiben főként könyvtári könyvek voltak, a könyvtárakban meg fognak ölni, ha a szemük elé kerülök az egy hetes késésemmel. Csak egy könyvtárba jutottam el J. Andi vizsgája közben, ez pedig az Andi néni könyvtár, na oda volt legkevésbé sürgős visszavinni a könyveket, az még pont egy hétig ráért volna. Az államvizsgát hadd ne részletezzem, de annyit azért elárulok, hogy az amerikanisztikás bizottsággal történhetett valami reggel, mert valami fenomális műsort nyomtak. Először a három vizsgázóból megvágták mindjárt az elsőt, aki, mondjuk úgy, nem az a tipikus link alak. Viszont épp ellenkezőleg: szorgalmas, okos és lelkiismeretes is. Na, pont őt sikerült megbuktatni. Mert nem látja egészében az American West című témát. Senki nem volt bent a bizottságon kívül, amikor felelt, tehát elméletileg előfordulhat, hogy egy büdös szót nem tudott a tételből, csak ezt nagyon nehezen tudom elképzelni róla, vagy leginkább egyáltalán nem. Persze mit is vártunk olyan kezdés után, hogy a kultúra témakörben írt dolgozatát a nyelvész professzorunk bírálta, nyilván hármasra, nyilván azért, mert fogggalma nem volt a témáról. Persze a bizottságok is vegyesek, van bent egy töris, egy irodalmas, egy kultúrás meg egy nyelvész, és míg egyiküknél felel valaki, ők néznek furán, miután az adott téma marhára nem szakterületük. Az már igazán csak a hab a tortán, hogy a kultúrás leány 17 tételt tanult, mivel annyi tétel van, aztán valahogy mégis ötből kellett húznia. És mondom, ő volt aznap az első felelő. Miért van az az érzésem, hogy kiválogatták azt az öt tételt, amik közül az első az Evangelical Democracy, amire már kapásból a gugli is taáncstalanul széttárja a kezét, és utána jönnek még csak az igazán finomak, amiknél van egy bazi tág cím, aztán gondoljál, amit akarsz? Szóval ez volt a bemelegítés. Ezután következett az a magával szemben maximalista, magát hülyére tanult hölgy, akit régebben évfolyamelsőnek neveztünk volna, amíg volt még rendes évfolyam. Ötös szakdogával, bazi sok tanulás után érkezett, majd hármassal távozott. Tényleg nem találok erre egyéb magyarázatot, mint hogy valami szörnyű sokk érte már korán reggel a bizottság tagjait, kollektíven, és ez így nyilvánult meg. Döbbenet, na, alig bírtam összekaparni az államat a földről ezek után. Mondom én, az amerikanisztika a német babérjaira tör. Milyen jó azért, hogy ezt nem akkor kezdék el, amikor még odajártam, így én szeretetben válhattam el a szaktól.

Ezen élmények után az Andikkal ebédeltünk egyet, én csak lájtosan egy salátát, mert nem volt nálam pénz, és nem tudtam, hogy lehet kártyával fizetni, ez csak ebéd közben derült ki számomra. Mondjuk tökmindegy, nem biztos, hogy ellenkező esetben akartam volna salátán kívül mást enni. Ekkor egyébként már fél 1 volt, én meg ugye negyed 10-re értem oda, hogy az államvizsgázókról már ne is beszéljek, akik meg nyilván legkésőbb 3/4 9-re. Nem tudom, az amerikanisztikán mikor vezették be ezt az új rendszert, miszerint egyszerre egy ember van bent, de továbbra is fél órát, mert kidolgozza a tételét 10 percben, aztán előadja 20-ban, de nem jó rendszer, én mondom. Na mindegy, lényeg az, hogy ezektől az izgalmaktól meg a bazi nehéz szatyromtól annyira elfáradtam, hogy már nem volt erőm az Andikkal sétálni menni, meg úgy általában semmihez se: nem mentem könyvtárba, nem mentem nyelviskolába, nem mentem könyveket átvenni, nem mentem halkajáért. Viszont buszra szálltam, később villamosra, és nagy nehezen hazavonszoltam magam. Gondoltam, fél órát ejtőzöm, aztán csak nekivágok a kilométer hosszú to-do-listnek. De nem vágtam neki. Aludtam vagy két órát, mint akit leütöttek. Ébredéskor arra gondoltam, isten bizony elmentem volna még sétálni, ha nincs ez a nyüves szatyor. Egyszerűen azt hittem, nem tudom majd hazahozni. Szörnyű volt.

Miután összekapartam magam valamennyire, megszeretgettem a kutyát, majd elmentem jazzre. Odafelé menet betértem a Baross utcánál található állatkereskedésbe, amit bizonyos Katika üzemeltet. Ilyen durvát még nem láttatok, ajánlom megtekintésre a helyet. Azzal kezdődik, hogy lemész a lépcsőn (pincehelyiségben van a bolt), és szembe jön egy kirakat, amiben nagy betűkkel ki van írva, hogy vigyázz, a kutya harap, vagy ilyesmi, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy a tábla alatt ül két kutya. De két milyen kutya, édes istenem! - mondanám, ha nem mást képzelnék el a történelem urának. Két hattttalmas, fehér eb, VILLOGÓ SZEMMEL! NEm viccelek, menj el, nézd meg! Villogó szemekkel, hallod, ráadásul felváltva villogó szemekkel. És ugatnak is, igazi cukiság. Ennek ellenére beljebb merészkedtem. Olyan volt, mintha a Harry Potterbe csöppentem volna, az első filmbe (ha jól emlékszem), amikor Harry rosszul használja a hopp-port, ezért nem az Abszol úton köt ki, hanem a Zsebkosz közben, vagy hol, és feljön a pincéből, és egy olyan üzletben találja magát, ahol befőttesüvegekben agyak meg szemek úszkálnak, és még csontvázkéz is van. Fenomenális. Másrészt nagyon hasonlított a hely hangulata a Vidámparkban fellelhető szellemvasútra. Egy labirintuson át vezetett az út a boltba. Jó, valójában talán kettőt vagy hármat kellett fordulni, de úgy éreztem magam, mint egy labirintusban. A falakon vitrinek, bennük vagy mű, vagy kitömött állatokkal, és ezek hangokat is adnak. Penetráns bűz terjeng egyébként a helyiségben, azonnal felfordult a gyomrom. Szóval két vagy három sarok után velem szemben egy kisebb helyiség bukkant fel, ami lánccal le volt kerítve, koromsötét volt benne, de tényleg koromsötét, mint valami barlangban, és a sötétben egy kutya ugatott. Go
ndolom, ott is valami hasonlóan ízléses darab, mint a kirakatban, csak ennek nem villogott a szeme. Legyűrtem a döbbenetemet, balra fordultam, és már bent is voltam a boltban, ahol a pult mögött állt egy gyanús kinézetű hölgy és egy még gyanúsabb kinézetű úr. Vettem tőlük tubifexet, majd elmenekültem. Keresni kell a környéken egy másik állatkereskedést, mert ez legalább olyan beteg, mint Tim Burton A halott menyasszonya.

A jazz nagyon jó volt, Jani új gyakorlatot talált ki, minek következtében az órán többet már nem tudtam megállapítani, ki van nyújtva a lábam vagy be van hajlítva, de nyilván nagyon formás leszek hamarosan. Meg is sérültem persze, mert sosincs annak jó vége, ha a mini koreográfiában állásból átmenet nélkül kell ülésbe helyezni magam, majd a baromi gyors tempó mellett ülésben kell ugrálni. Most sem lett jó vége. Reggelre a fenekem helyén várhatóan egy hatalmas kék foltot fogok találni, valamint kis híján eltörtem a bal csuklómat és könyökömet, persze egyetlen mozdulattal. Végül azért nem, de kivételesen 7 óra 5-kor, amikor Jani azt mondta, még egyszer táncoljuk el, és úgy sejtettem, hogy ez még legalább három kört jelent, viszont állatira fájt a kezem, leléptem. Sosem jöttem még ki korábban, hiába tart a 19.00-ig tartó óra legalább 19.10-ig minden alkalommal. Egyébként ez egy jó koreográfia volt, és amíg nem gyors zenére kellett előadni, nem is volt semmi bajom.

Mivel járni alig bírtam az új gyakorlattól, elhatároztam, hogy villamossal jvök haza. Félúton már fel is tűnt, hogy gyalog indultam el. Valahogy hazavánszorogtam, leültem két percre, majd levittem Lizát. Erre délelőtt óta készültem, hogy akármilyen fáradt legyek is, mire hazaesem, akkor is leviszem azonnal, amíg még világos van, mert Tomi ma is dolgozott. Liza ennek nagyon örült, és bejelentette az igényét egy új útvonalra. Egy darabig hagytam neki, hogy menjen a saját feje után, de mivel kettőnk közül én tudom jobban felmérni, mekkora a teherbírása 16 évesen, sérült lábbal, ötven fokban, hirtelen kezembe vettem az ügyet. Kettőnk közreműködésével megismertük a felújított Tompa utcát, hát valami csodaszép. Van benne park, sétálóutca, pad, növény, ami kell. Fű is van, de az Liza kényes ízlésének nem felelt meg, ezért néha kénytelen leszek vele elballagni a rendkívül ocsmány “parkba” az Üllőin, mert fűre szüksége van.

Eredetileg azt hittem, este még pilatesezek is egyet, esetleg csinálok hasizmot, aztán elolvasom az 1984 utolsó 10 (!) oldalát, végül időben aludni térek. Nos, egyik pont sem valósult meg, és csak az vigasztal, hogy reggel nem kell kelni, valamint a fél 7-es jazzig semmi dolgom, ezért alhatok 11-ig is, és délután még ledőlhetek, ha úgy látom jónak.