Azért nem tudok én pihenni,

mert sajnálom rá az időt. Sokszor ideges leszek attól, ha belegondolok, hogy másfél órám menne el egy film megnézésével, és még ennél is több akkor, ha nekiállnék olvasni. Utoljára szerintem akkor tudtam normálisan kikapcsolódni, amikor még otthon laktam, de nem tudom, mi romlott el bennem, úgyhogy megjavítani sem tudom, csak erőszakkal. Lehet, hogy kicsit túlpörögtem mostanában, és nehezemre esik elhinni, hogy tényleg nem kell csinálnom semmit (nem igaz, dolgozatot kéne összeállítanom), és akár pihenhetek is. Ja, amúgy az is baj velem, hogy filmnézésre meg olvasásra sajnálnám az időt, de közben meg a neten eltöltök ugyanannyi, vagy még több időt, mint akkor, ha pihennék.

Ma erőszakot alkalmaztam magammal szemben.

Eleve 11-kor ébredtem, miután valaki (arra tippelek, hogy Tomi) leállította a telefonomat az első csörgés után. Ébredés után jártam egy kört a neten, majd kikapcsoltam a gépet, és miután hazajöttünk Lizával a sétából (kegyetlen ez a hőség, azt hittem, elájulok, olyan forróság van kint), fogtam a Nápoly útikönyvet, és nekiálltam olvasni.

A negyedéig sikerült eljutni, mert 30 oldal alatt annyira feldühített a rengeteg magyartalanság, félrefordítás, valamint tárgyi tévedés (pl. Olaszország az író szerint 1860 óta létezik, aztán pont nem, és nem hiszem, hogy sokáig tartott volna kiguglizni a helyes megfejtést, ami 1861), hogy úgy döntöttem, Nápoly látványosságait majd holnap olvasom végig. Akkor egyébként már szorgosan fogok jegyzetelni is, bár tényleg úgy van, ahogy gondoltam, és a több tucat palota meg villa egymás hegyén-hátán található a belvárosban, szóval nem is kell választani közülük, minden látni fogjuk jó eséllyel.

Ezek után visszakapcsoltam a gépet, mert úgy gondoltam, végre megnézem az időutazót filmben. Csak annyi a baj, hogy az első jelenetet mindjárt felismertem, és az a legbrutálisabb az egész könyvben, viszont nem tudom, a filmben mennyire vették véresre a figurát, és nincs erőm megnézni. A megoldás az lenne, ha valaki előnézné nekem, és megmondaná, nagyon durva-e ez a jelenet, hogy fel tudjak készülni rá.

Ekkor csináltam ebédet, ami végül nem lecsó lett, pedig nagyon-nagyon szeretnék már lecsót enni, ám a boltban nem árulnak paprikát. Na jó, árulnak: 2, azaz kettő darabot 450 Ft-ért, annyiért meg kösz, nem kell. A lecsót az egész családra egy kiló paprikából és fél kiló paradicsomból főztük otthon, én meg úgy gondoltam, magamnak (mert Tomi nem szereti) fél kiló paprikából és negyed kiló paradicsomból csinálom, és akkor elég 2-3 napra, de így inkább nem. Majd kimegyek a csarnokba, és ott veszek zöldséget normális áron. Így viszont sült hús volt sült krumplival, nem tudom, hogy nincs még csömöröm tőle, 3-4 naponta sorra kerül :)

Ebéd után beugrott, hogy az 1971-es Charlie és a csokigyárat is mióta meg akarom már nézni, így aztán előtúrtam, és megnéztem. Az utolsó 9 perc persze nem volt meg, úgyhogy azt a youtube-on néztem meg. Sokan mondták nekem eddig, hogy ez a film Gene Wilder főszereplésével sokkal jobb, mint az új film Johnny Deppel. A régi film megnézése után már értem, mire gondolnak. Valahogy sokkal több mondanivalója van annak a feldolgozásnak, mint ennek az újnak, de az új mellett szól, hogy az meg sokkal látványosabb, sőt humorosabb is. Nálam a két film döntetlent ért el, egyformán tetszenek. Charlie témában még annyi a dolgom, hogy elolvassam a könyvet angolul meg magyarul (Borbás Mária fordította, úgyhogy bátran olvasom majd magyarul is), és akkor aztán már nagyon alaposan fogom ismerni a történetet.

Amúgy felismertem az 1971-es filmben az egyik törpét az 1987-es Hófehérkéből, és most büszke vagyok magamra. Íme ő:

A filmélmény után most ismét bevágódom a kádba, és olvasni fogok.

Aztán lemegyünk a kutyával, majd választok magamnak egy esti filmet, csak hogy tényleg igazi kikapcsolódós nap legyen ez.