Lonely Weekend – Vagy nem

Úgy volt, hogy egész hétvégén egyedül ülök majd a besötétített lakásban (lehúzott redőnyökkel próbálunk túlélni ebben a durva melegben), de aztán anyu felhívott tegnap, hogy ma mennek hozzájuk Katáék, és menjek én is. Megbeszéltük, hogy Liza most itthon marad, mert nem tudnak kijönni értünk.

Ma reggel összeszedtem a gyerekek gyereknapi ajándékát (igen, ilyen régen láttam őket utoljára), és Tomi kivitt minket anyuékhoz. Úgy terveztem, felszállunk a buszra, és jó lesz az úgy, csak Liza nem szokott a tömegközlekedéshez, és féltem, hogy esetleg bepisil, ha félni fog a buszon. Lehet, hogy ez irreális félelem, de nagyon élénken él bennem az az egy alkalom, amikor BKV-buszra szálltam vele, és nyüszített félelmében, miközben én meg szétizgultam magam, hogy csak be ne pisiljen. (Ez régen volt, mintegy 13 éve, azóta mindketten csak bölcsebbek lettünk, valószínűleg ma már tudomásul venné, hogy ez van, ezt találta ki a gazdi, ezt kell szeretni, vagy legalábbis eltűrni – egy hang nélkül, fegyelmezetten. Így vesz tudomásul mindent, amit csak kiötlünk.) Mindenesetre Tomi úgy döntött, sokkal egyszerűbb, ha kifuvaroz minket, és ez mondjuk tényleg így van, mindenképpen egyszerűbb.

Mikor megérkeztünk, 3/4 11 volt, délre hívtak minket. Liza a kertben lelegelt két teljes fűszálat, aztán felmentünk. Azonnal megnézte, van-e valami a táljában, AZTÁN köszönt anyuéknak (milyen már :D), majd letelepedett a középső szobában velünk együtt. Egyszer csak köhögni kezdett, majd öklendezett, végül kipakolt. A savban megtalálható volt a két fűszál, valamint egy elsőre UFO-ra, másodikra kutyasz*rra hajazó dolog. Mindhármunkat nagyon meglepte ez a fordulat, egy ideig nem is szóltunk semmit, csak néztük, és próbáltuk feldolgozni a látványt. Közben Liza kiment az erkélyre, és ott is elhelyezett egy adag gyomorsavat, biztos, ami biztos. Miután felocsúdtunk, nekiálltam takarítani. Kiderült, mi az a dolog. Összenemezelődött szőrcsomó. Az nem titok, hogyan kerül szőr a gyomrába: nyalogatja magát, valamint vakaródzni is szokott. Az viszont sokkoló, hogy ez a sok szőr így összeáll a gyomrában, és az még sokkolóbb, ha belegondolok, micsoda szerencse, hogy nem lett baja ettől, megúsztuk egy hányással. Anyu mondta is, hogy tényleg keresni kell egy helyet itt a belvárosban, ahol hajlandó füvet enni a kutya, hogy kisebb adagokban hányhassa ki ezt a rengeteg szőrt. (A fű két dologra kell neki: néha arra, hogy megszűnjön a gyomorfájása, néha arra, hogy ki tudja hányni, ami irritálja a gyomrát. Otthon rendszeresen, kb. félévente “takarította” a gyomrát, itt viszont jóval kevesebb füvet talál, mint otthon a kertben, nyilván.)

Megjöttek aztán Katáék is, Bencének új frizurája is van. Nagyon örült a kaleidoszkópnak, bár kimondani a nevét még nem tudja, viszont többször elmondta délután, hogy hazaviszi. Anyutól kapott egy nyalókát, amilyet nekünk is hozott Ópusztaszerről: kakasos, fütyülős. Bence egy csomót fütyülgetett vele, és arra is mondta, hogy hazaviszi :) Matyi jól eljátszogatott a kisautóval, amit gyereknapra kapott tőlünk (puha autó, akár aludni is lehet vele, nagyon jópofa), meg a fából faragott csacsival is, amit anyu hozott neki. A közös ajándék Kaláka verseskönyvnek nem volt ekkora sikere, de Bence azért végiglapozta, és elmesélte, egyes képeken mit lát. Ebéd után (hideg görög gyümölcsleves, sült hús, rozmaringos krumpli, kovászos uborka, paradicsom, fagyi) lementünk a kertbe, ahol is még Katáék érkezése előtt felállítottuk a félsátrat és anyuék felfújták a frissen beszerzett gyerekmedencét, és onnantól kezdve pancsolás volt a program a gyerekek számára.

Pancsoló kisfúk, meg egy fél Kata.

Amikor egy alkalommal mindenki Matyi köré csoportosult, ott maradtam Bencével, és beszélgettünk egy csomót. Egyre jobban értem már, mit mond, és a tetoválása (nyugi, rágó mellé csomagolták) továbbra is éntoválás, ami legalább olyan aranyos, mint nálam volt a Luca-jegy – én az anyajegyből következtettem. Jól elfröcskölgettünk, és megbeszéltük, melyik játék milyen színű, sőt még Lizát is kielemeztük színek szempontjából. Búcsúzásnál Bence odajött hozzám mosolyogva, megölelt, odatette a fejét a vállamra (kész, itt elolvadtam), és közben azt mondta: “Máskor is pancsolunk.” Annyira aranyos :)

Végül hazafelé sem buszoztunk, mert apuék elhoztak. Apu bement a Lidlbe, mert vett ott tegnap egy szúnyoghálót, aminek egyik alkatrésze hiányzott, de ez nem volt rövid menet (segítőkészek voltak, csak tegnap óta átrendezték a boltot, és az eladó sem könnyen találta meg benne a szúnyoghálót), én meg közben elmeséltem anyunak azt a 36 oldalt, amit eddig elolvastam a tegnap elkezdett könyvből: The Curious Case of the Dog in the Night-Time. Majd mesélek róla itt is, nagyon-nagyon jónak ígérkezik. Aztán még azt a két oldalt is megtárgyaltuk, amit a The Xenophobe’s Guide to the Italians című vicces könyvből olvastam.

Amióta hazajöttünk, Liza főként piheg és alszik. Jó melege lehetett ma ebben a bundában, én is eléggé elpilledtem ott a kertben, pedig nekem csak egy sima bőrt kell elviselni, na meg egy nyári ruhát. Persze lehet, hogy Liza az ügyködésben fáradt el. Bebarangolta a kertet többször is, lelegelte a füvet, amit lelt, betévedt az elkerített virágágyásba is, majd nem talált ki onnan (ez különösen vicces jelenet volt), végül felásta a kertet. Na jó, nem, csak a bokrok alját. Én elképzelni nem tudom, mire jó ez neki, amióta nálunk van, mindig ugyanott próbál ásni, de én őszintén szólva nem akarom tudni, mi van elásva a bokraink alá. Ő ma már egészen közel jutott a megoldáshoz, talált valamit, amit már a fogával ki tudott volna rángatni, de megakadályoztam ebben. Amíg csak ás, addig nincs nagy baj, bár mindig megkérem, hogy ne tegye. De hogy kiásson valamit, na, azt inkább ne.

Így történt, hogy a magányos hétvégém első napját családi körben vidámkodással töltöttem.