Állatkerti mulatságok

Mivel a tegnapi ebéd végül elmaradt, ma elmentünk az állatkertbe apuval és Katáékkal. Anyu nem jött, továbbra is érettségizik szegény, de már mindjárt vége, csütörtökön leadás.

Nem sikerült odaérnem 10-re az állatkert elé, ennek több oka is volt. Egyrészt a 10-es érkezéshez 9:10-kor ébredtem, pedig 8:30 óta ordított a telefonom. Másrészt az orrom előtt ment el a metró 9:37-kor, és csak 5 perc múlva jött a következő, amivel 9:46-ra értem az Arany János utcához. Onnan 9:47-kor indult a troli. Rohantam fel, még benn állt. Rohanok, mint akit a tatár hajt, a troli ajtaja nyitva, majd amikor odaérek, az orrom előtt bevágja, és elhajt. Ettől annyira dühös lettem, hogy el tudtam volna sírni magam. Pláne úgy, hogy ezek után 3 percet állt az a nyomorult busz az első piros lámpánál. Természetesen a következő troli 5 perc késéssel indult, így 10:20-ra futottam be. A mázli az volt, hogy Katáék meg nem tudtak parkolni, ezért csak 5 perccel előztek meg.

Összesen 5 órát töltöttünk az állatkertben, ez idő alatt csak a lepkeházat, a madárházat és az oroszlánokat hagytuk ki. (Utóbbiakat szimplán nem találtuk meg.) Bence nagyon élvezte az egészet, nagyon lelkes volt végig. Szinte minden állat nevét tudja, amelyikét meg nem, ott tippel. Katával bevittük a simogatóba is, amihez egy kedves családi anekdota is kötődik. Amikor én voltam akkora, mint most Bence, esetleg kicsit nagyobb, a szülők még nem mehettek be a gyerekeikkel, így anyu is kívülről szokta figyelni, mit ügyködöm. Egy alkalommal kakas alakú, szép piros nyalókával mentem be, és a nézelődésben elfelejtettem nyalogatni, csak tartottam. Egy arra járó láma rá is cuppant egy óvatlan pillanatban, mire én “Naaaa!” felkiáltással kitéptem a szájából, és betoltam a sajátomba, éppen egy időben anyu felkiáltásával, miszerint “Ne!” Ettől megijedtem, és megkérdeztem tőle, kidobjam-e a nyalókát, mire azt mondta, most már annyira mindegy, hogy akár el is szopogathatom. Vicces jelenet lehetett. Bencét nem érte atrocitás, igaz, nála csak zoo csemege volt. A lámától azért megijedt, mert a kecskékhez képest bazi nagy állat. Ki van írva a simogató bejáratára, hogy az állatokat csak zoo csemegével etesse a kedves látogató, és a nemrégiben született gidákat ne hurcibálja ölben, a megértést köszönik. Nos, ehhez képest a látogatók jelentős része sárgarépával és almával felfegyverkezve jön ki az állatkertbe, és ezeket a csemegéket mind meg is eteti a simogató állataival. Ennek következtében a kecskék és lámák már nem eszik meg a zoo csemegét, ami viszont kisebb élmény a 2 és fél éves gyereknek, mintha megennék. Ezen kívül egy kisfiú abban a negyed órában, míg mi bent voltunk, az egyik nemrégiben született gidát hurcibálta jobbra-balra, sőt még hajtogatta is a végtagjait. Szülő persze sehol. Nem értem, két ennyire egyszerű szabályt miért nem lehet betartani, de mindegy is, lényeg, hogy Bence élvezte a simogatást, van egy csomó aranyos kép róla, többek között két olyan is, amin éppen megpróbál megölelni egy kecskét.

Bencéről mindenképpen el kell mondani azt is, hogy gyönyörűen bírta ezt a nem kis gyaloglást, pedig az állatkertben elég sok a lépcső meg eléggé egyenetlen a talaj. Nagyon stramm kissrác. Az öt órából négy és felet becsülettel végiggyalogolt, csak ennyi idő után kérte meg Zolit, hogy vegye fel, és habozás nélkül el is aludt. Ekkor Kata magára szerelte Matyit, és a babakocsiba befektették Bencét, aki így kényelmesen tudott szuszogni. Amióta stabilan jár, nem ült babakocsiban, ami szerintem nagyon jó ötlet, velem is így tett anyu. Nagyon sok három-négy év körüli gyereket is láttunk, akiket végig babakocsiban toltak a szüleik, miközben nem voltak mozgássérültek (szerencsére). Én nagyon egyetértek azzal az elvvel, miszerint a gyereknek azért van lába, hogy járjon rajta – akkor is, ha Bence korában nagyon nem értettem egyet vele, hiszen anyu erre hivatkozva nem vett soha a nyakába, akkor sem, amikor azzal érveltem, hogy Tata bezzeg igen :) Egyébként Bence kb. három óra baktatás után kezdett fáradni, akkor már elég sokszor esett elég nagyokat. Minden esetben vigyorogva pattant fel, leporolta a plüss pingvint (nem is saját magát, hanem a pingvint!), és bejelentette: “Elestem”, esetleg “Elcsúsztam”. Tündéri. Gyűjtött egy falevelet meg egy virágot is, és a levél felét meg a virág szárát nekem adta, mondván “Tessék!”, meg persze egy édes mosoly kíséretében. Nagyon stramm módon gyűrte azt a rengeteg lépcsőt, ami mind legalább térdmagasságban volt neki. Persze kell még fogni a kezét, különben tudna nagyokat taknyolni, de pl. az egyik majomketrectől lefelé a kb. 20 lépcsőfokon egyedül mászott le, és csak a lépcső szélébe kapaszkodott.

Volt konfliktusa is más gyerekkel. A fókák házánál odament a bronz fókaszoborhoz, és meg akarta simogatni. Igen ám, de ekkor megjelent egy nála picit idősebb kislány, és megpróbálta ellökni. Ez nagyon meglepte őt, és persze nem hagyta magát, visszataszigálta a kislányt. Akkor a kislány ellökte a fókáról Bence kezét, és még mondta is, hogy “naaaaa!” Itt avatkozott be mindkét anyuka. Kata azt mondta Bencének, nem muszáj neki is simogatnia a fókát, a kislány anyukája meg ráripakodott a gyerekére, hogy ne legyen már ilyen rossz, hadd simogassa a fókát a kisfiú is. Azt hiszem, ez a homokozó meg a lapát tipikus esete.

Ebédeltünk is az állatkertben. Szemérmetlenül borsos áron kaptunk egy-egy hotdogot 3,3 dl kólával. Apu morgott is, hogy legalább lángost adnának, vagy ha azt nem, legalább hotdogra jobban hasonlító virslis kiflit kaptunk volna kicsit olcsóbban. Három percen belül megtaláltuk a lángosost :D Hát igen, ez is Murphy.

Végül 4-re értem haza teljesen agyongyötört lábbal. Nem akarok többet cipőt felvenni. Pedig kénytelen leszek.

Képek, album formájában.

Teljes album megtekintése