Utolsó napok a gimiben

Ígértem, hogy majd írok erről. Még nincs egy hónapja :P

Csütörtökön ugye bekényszerítettem magam, mert már nem volt lázam, és beszélni is tudtam, be is náthásodtam azonnal, de most nem ez a lényeg. 8-tól duplaórám volt csütörtökönként a kilencedikben, és 8 előtt 10 perccel neki is álltam keresni a könyvemet. Nem volt meg. Mindent áttúrtam, a fiókot, a szekrényt, az asztalon lévő könyveket. Sehol semmi. Elkezdtem aggódni, mégis mit fogok csinálni egy duplaórán át, ha nem lesz könyvem. Magdi kiderítette nekem, kik helyettesítettek, és mindegyikük azt mondta, ő nem vette el a könyvemet az asztalról. Már csak két perc volt 8-ig, amikor észrevettem a velem majdnem szemben ülő Eszter asztalán a keresett könyvet. Saját példány volt, de mivel őt nem láttam sehol, odarohantam az összesített órarendhez, és örvendezve láttam, hogy pont nincs első két órája. Így aztán elemeltem a könyvét, megtartottam az órámat, aztán visszatettem a könyvét, szóltam is neki, hogy elvettem, aztán megkérdeztem a munkaközösség-vezetőt, nem tud-e valamit az ügyről. Mire ő: "Ó, hát volt bent az utódod, érted és elvitte a könyvet, át is írtuk a nevére a könyvtárban, érted, mert készülnie kell keddre, tudod." Ettől enyhén szólva leesett az állam. Tök jó, hogy neki készülnie kell, de én addig hogyan végezzem a munkámat?

A csütörtök még nem volt gázos, de pénteken az érettségizőknél nagyon rossz volt. Konkrétan nem szóltak hozzám. A búcsúzós játék első felét megcsinálták ugyan, de annyira éreztették, hogy menjek a francba a búcsúzkodással, hogy ezek után a többi játékot ki sem adtam, hanem mondtam, szabad foglalkozás. Nagyon rossz volt. Persze igazuk volt, kiszúrtam velük, de attól még rosszul éreztem így magam.

Búcsúzóul megnéztem még egy március 15-i ünnepélyt, ami legalább olyan szocreál hangulatú volt, mint az iskola vagy a PPK-s diplomaosztó. Egy A3-as tabló Petőfivel meg a 12 ponttal és egy krepp papírból készült nem egészen A3-as magyar zászló képezte az ünnepi dekorációt a hodály nagy tornateremben, és ez nekem nyomasztó volt. A műsorban sok munka volt, ez látszott, de nekem nem sikerült felvenni a vezérfonalat, és fura volt az is, hogy egy teljes ötödikes osztály végigállta az egészet csak azért, hogy hármat lépjenek előre, hármat hátra, aztán tapsoljanak ritmusra (ez utóbbi nem sikerült). A jedlikes március 15-i ünnepélyek jártak a fejemben, ahol a tornaterem egyik fala végig fel volt díszítve, és valahogy a műsor is koherensebbnek tűnt.

Azt hiszem, a többi között az is probléma volt, hogy nem sikerült beilleszkednem az iskolába. Mármint nem arról van szó, hogy nem fogadtak el vagy be, de én egyszer sem tudtam úgy érezni, hogy a mi iskolánk. Végig úgy éreztem, hogy ez az ő iskolájuk. Az én iskolám a Jedlik.