Túlélésre játszom

Brutálisak a keddjeim, ez a mai is az volt. Reggel 8-ra mentem suliba, valójában már félkor ott voltam. Jól is jön ez ki, kell az a fél óra magam elé bámulás, készülés a hosszú-hosszú napomra. Lement a hat óra, amiből négyet tanítottam, egyet felügyeltem (16 évesekre), aztán rohantam be a városba. Kettőre a reggel 10 körül elfogyasztott, nem túl finom péksüti hatása már nem érződött, úgyhogy kénytelen voltam betérni a boltba, venni egy pogácsát (miközben itthon várt egy csokis-vaníliás rúd, de feljönni már nem lett volna időm), egy kólát, két szelet csokit, valamint kétféle mandulát. Mandulafüggő vagyok, azt hiszem, egyszerűen imádom, bármikor bármennyit meg tudnék enni belőle. Ugyanez a helyzet a tejkaramellával. Na meg ugye a könyvek, azokat is falom - ma például elfogyott a Régimódi történet (nagyon tetszett, azok a legjobb részek, ahol Szabó Magda végigveszi a családja életének eseményeivel párhuzamosan történő országosan vagy nemzetközileg is fontos eseményeket - nagyon érdekes például látni, hogy a debreceni előkelők 1915-ben, amikor már fél Debrecennek volt hősi halottja vagy hadirokkantja, vígan báloztak meg zsúrokra jártak, szinte észre sem vették, hogy egy ideje már tart a világháború). A boltból kifelé benyomtam a pogácsát, a villamostól a nyelviskoláig az egyik csokit, az óra után a másikat, és így viszonylag vállalható állapotba jutottam, miután egész nap határozottan az volt az érzésem, vagy szívrohamot kapok, vagy agyvérzést, annyira fájt a szívem meg a fejem. Az Atalantában elintéztem minden elintéznivalót, a frissen vásárolt számlatömbömet máris felavattam, megírtam életem első két számláját. Nem olyan bonyolult, de biztosan minden hónap elejére elfelejtem majd, mit hogyan kell. Aztán egyszer csak beletanulok ebbe is. Nagyon örvendtem, amikor közölték, hogy keressek könyvelőt is - erről nem volt szó. Mindegy, megoldom, legalábbis remélem. Ezek után fél órája értünk haza kb., én azóta kipurcanva ülök. Nem akarok már túl sok ilyen keddet, mert valami kegyetlen... És nagyon rossz érzés, hogy minden gondolatomat le kell írnom, különben elfelejtem. Pl. óra végén elmondom, mi a házi feladat (amit mellesleg már óra előtt kitalálok, óraterv vagy mi, csak nem mindig jut idő leírni), és mire kijövök a teremből, már erősen töröm a fejem, mi is a házi. És az sem mindig segít, ha kinyitom a könyvet, és úgy próbálom meg felidézni, mit mondtam három perccel korábban. Siralmas, ijesztő. Legyen már vége...

Egy kis adalék: volt valami fizetésemelés tanáréknál, aminek eredményeképpen az egész tantestület 10 ezer forinttal kevesebbet kapott februárra, mint januárra :D Minden fizetésemelésnél ez van, akárki is csinálja, röhej. Nem nagyon akarom kiteregetni a pénzügyeimet, de annyit azért elárulok, hogy február hónapra 88 órai munkámért (és ez csak a suliban töltött idő, a délutánokról, amikor készülök, szó sem esik) alig több mint kétszer annyi pénzt kapok, mint a másik helyen 14 órai munkámért. Ez azért elég durván hangzik, nem? Több kolléga is felvetette, hogy elmennek munkanélkülire, esetleg elmennek nyelviskolába tanítani, mert jóval kevesebb güriért és stresszért jóval több pénzt kapnak. Röhej, most komolyan.