Kedd

A fekvés nem nagyon jött össze ma sem. Felébredtem fél 9-kor, aztán onnantól kezdve már nem tudtam elaludni, inkább felkeltem. A Fairy Oakkal haladtam újabb 50 oldalt, mindez fél órámba került. Helyenként olyan a nyelvezete, mintha egy tízéves kislány írta volna. Ezt onnan tudom, hogy néha újraolvasom a tíz-tizenkét éves koromban alkotott irományaimat, és azok pont olyanok, mint ez a regény. Kezdtem már furán nézni magamra, miért is éreztem úgy, hogy az első kötet tökéletes magyarsággal íródott, illetve fordítódott, és miért élveztem annyira, ha ez meg ilyen döcögősen megy. Megtaláltam a választ: az első kötet után lecserélték a fordítót, illetve a fordítókat, merthogy ketten voltak. Na, ez hiba volt. De mindegy, szorgosan olvasom a történetet, meglátjuk, mi lesz a vége.

Pár napja kísérletbe fogtam: meg tudok-e nézni egy saccra 25 perces részt a Simpson családból. Az eredmény teljes kudarc. Két-három percnél nem bírom tovább, nézhetetlen (számomra). Csak azt nem értem, hogyan bírtam a mozifilmet kétszer megnézni, és mindkétszer könnyesre röhögni magam elejétől a végéig. Rejtély.

Liza ma a délelőtti sétakor jelezte az igényét, hogy menne egy rendes kört, amilyet novemberig szoktunk naponta kétszer. Nem engedtem neki, mert nem volt annyi időnk, és már a múltkor is a frász kerülgetett, amikor alig bírta hazavonszolni magát. Erre megsértődött, és bosszúból, amiért a sarkon visszafordultunk, hazáig húzatta magát. Mindig meglep, hogy a kutyám is meg tud sértődni, nemcsak a macskák, és hogy még bosszút is áll. Hihhetetlen. (Persze imádom, amikor duzzog, akkor is.)

Tartottam egy órát, ahol megtudtam, a tanítványom papírelhagyási problémájára az a megoldás, ha én megveszem azt a könyvet, ami neki megvan. Nem ő veszi meg azt, amiből tanulunk, hanem én azt, ami neki megvan. Erre varrjál gombot! Tartottam még egy órát, ahol mindig úgy érzem magam, mintha kergetne a tatár, mert rendkívül szoros időbeosztást próbálunk követni több-kevesebb sikerrel, na meg egy olyan tanulóval, aki gyakorlatilag az első kanyarban leszakadt a csapattól, és nem látom, hogyan tudnám felzárkóztatni. Holnap találkozom a vezetőtanárommal a múlt heti óra megbeszélése miatt, akkor majd rákérdezek erre a jelenségre, és nagyon remélem, hogy nála van a bölcsek köve, vagy ha az nem is, de valami remek ötlettel ki tud segíteni. Az óra egyébként azzal a csodás eredménnyel járt, hogy megint fáj a torkom, és megint nagyon hülye hangom van. Az éltet, hogy minden bizonnyal meg fogok gyógyulni egyszer. Csak nem maradhatok így örökre!

Az imént derült ki, hogy holnap múzeumba megyek anyuval. A napom tehát igen eseménydús lesz. Reggel 7-kor kelés, adok magamnak egy órát a felébredésre, 8-tól nekiesek a szobának, 1-ig remélhetőleg befejezem, hiszen a feladat portörlés, rendrakás, porszívózás és felmosás, ami nem hangzik azért olyan vészesen, 1-kor bevágom magam a kádba, fél 2-kor kivágom magam a kádból, 3/4 2-kor nekiindulok a városnak, negyed 3-tól a Szépművészeti előtt várom anyut és kis csapatát, 3-kor lódulok kifelé a múzeumból, negyed 4-kor megérkezem Andi nénihez, valameddig beszélgetünk, várhatóan 4-re hazaesem, megetetem a kutyát, kicsit megszeretgetem, ha már egész délután egyedül volt, majd elvágtatok a megbeszélésre 3/4 5-re, ki tudja, meddig megbeszélést tartunk, majd ismét hazaesem.

Vajon miért van az, hogy nekem soha nincs időm pihenni? Akkor sem, amikor látszólag semmi dolgom. Pedig a jövő héten tuti kiveszek egy napot, amikor kizárólag magammal fogok foglalkozni, aminek keretében olvasok, esetleg főzök valamit, és a kutyámmal játszom. Nagyon kíváncsi vagyok, sikerülni fog-e ez. Hiszen mindannyian emlékszünk, mi lett az államvizsgák utáni első hétvégémből, amikor is a kádban fekve akartam olvasni, meg még maratoni alvást is terveztem. (Aki nem emlékezne: egy nagy rohanás lett belőle.)