Elegem van

Ma sem telt mással az eddig együtt töltött mintegy másfél óránk, mint veszekedéssel. Úgy szeretem, érdemes megérni a délutánt.

Írtam a doktori program vezetőjének, mivel a személyes találkozó nem tudott létrejönni (mivel nem veszik fel a telefont az irodában, a fogadóórára viszont csak telefonos bejelentkezés után lehet lemenni). Ő vissza is írt azonnal: mivel 50 ember van a programban jelenleg, idén nem vesz fel senkit.

Érdemes volt gürizni meg idegeskedni, hogy meglegyen a jó rendű diploma, érdemes volt eljönni az iskolából részben azért, hogy a kutatási tervet összerakjam, rohadtul érdemes volt, tényleg. De az, hogy a neten valahol fellelhető legyen az infó, hogy nem indul idén a program, az már tényleg túl nagy kérés lenne, belátom, hiszen ez az ELTE. Most még kértem segítséget attól, aki a témavezetőm lenne (és aki mellesleg nem tud róla, hogy nem indul a program, majd most tudja meg tőlem, hiszen a dolgozókat is minek erről értesíteni), majd kiderül, mit tud tenni anyázáson kívül.

Ezen kívül a kiadó 3 napja nem válaszol arra az emilre, miszerint tudnék és nagyon szeretnék náluk munkát vállalni ismét.

Nem csupán képzelgés a közelgő éhhalál, hanem realitás.

Azt meg hadd ne említsem meg, hogy a közeli postán valószínűleg embernek álcázott, idomított majmok dolgoznak, másra nem tudok gondolni. Fél órájába telik a hölgynek összeadni 6 darab számot, miközben ordít, hogy miért nem én adtam össze, és akkor neki nem kellene. Gondoltam, egy postai dolgozónak tán nem okoz problémát számológéppel egy összeadási művelet, de úgy tűnik, tévedtem. Mert persze nagyságrendileg tudom, mennyit kell fizetnem, dehát persze neki fillérre mondjam meg. Naná, majd éppen azt teszem. Ezek után beüti nekem, hogy 116 millió forint, majd sztornózza az egészet, majd mondja, hogy akkor 24 ezer forint, mire mondjuk, hogy az kevés, és akkor még ő ordít. Majd a történet csúcspontján nem fogadja el a kártyámat az ATM, mire igyekeznek meggyőzni, hogy a hitelkeretemből akartam fizetni az összeget. Mire mondom, hogy ez egy bankkártya. Mire ők mondják, hogy a hitelkeretemből akartam fizetni. Mondom, olyanom nincs. De ők csak mondják, hogy abból akartam fizetni. Ekkor átvettem a számlákat meg a kártyámat, és köszönés nélkül kijöttem, mert valószínűleg egy kellemes anyázás is következett volna az elköszönés után. Egyre valószínűbbnek tartom, hogy a közeli postára többet az életben nem teszem be a lábamat, ha fegyverrel kényszerítenek, akkor sem. Ennyi dilettáns idiótát egy rakáson, mint amennyit ott foglalkoztatnak, sehol máshol nem látni.

Elegem van. Az tűnik jelenleg a legjobb megoldásnak, ha én most szépen kiugrom az ablakon. Két dolog tart vissza. A családom szomorú lenne, ez az egyik. A másik az, hogy amekorra sikersorozatom van, még el sem patkolnék, csak maximum tolószékbe kerülnék, és hogy legyen slusszpoén is, nyilván még 200 évig élnék. Utálok mindent és mindenkit.