Valentin-nap, Normafa

Tomi reggel fél tízkor halkrémes pirítóssal ébresztett. Reggeli előtt/közben/után megajándékoztuk egymást Valentin-nap alkalmából: én egy szál gyönyörű rózsát, egy Kinder tojást, valamint egy marcipánszeletet kaptam, ő pedig egy verses merített papíros képeslapot és egy doboz bonbont. Ezek után elment a délelőtt azzal, hogy mit is vegyek fel szánkózáshoz. Néha tényleg akár egy fél napot is el tudok szúrni ilyen hülyeségekkel. Tomi a végén már azzal vádolt, hogy nem is akarok szánkózni. Végül kitaláltam, melyik nadrág, póló és pulcsi elég "játszós" a csúszkáláshoz, Lizát átvittük megőrzésre a Bakátsra, majd elindultunk. Csak a parkolással fél óra telt el. Végül leraktuk az autót a Normafa úton, amire Tomi mondta, hogy onnan még 40 perc séta a Normafa, és nem megyünk-e ki inkább Pátyra az erdőbe csúszkálni, az már csak 20-30 percre van innen, és ott parkolni is lehet. Kis habozás után úgy döntöttem, nem. Erre Tomi: "Hát jó, de innen még 30 perc séta." Erre én: "Ha még kétszer megkérdezem, mennyit kell sétálni, akkor már ott vagyunk?" Erre ő: "Próbáld ki!" Nem próbáltam ki, de alig tíz perc alatt elértük a Normafát. Közben egy csomó olyan házat láttunk, ahol nagyon nem szeretnék lakni, és ellentmondásosnak tartom, hogy csúnyák, kint vannak a világ végén, és mégis döbbenetesen drágák lehetnek. (Utánanéztem. Az az építési telek, amin egy erdő található, viszont egy darab ház se, de legalább durván lejt, 190 millió forintért keres gazdát. Atyaég.) Amikor megérkeztünk, nagyjából újabb tíz percet filóztam rajta, hogy most akkor vajon csússzak, vagy az veszélyes, illetőleg illik-e ezt majdnem 23 évesen, mivel közel s távol a legidősebb csúszó sem nézett ki 10 évesnél többnek. Végül úgy döntöttem, nem érdekel a többiek átlagéletkora, valamint valószínűleg nem csúszkázásban fogok elpatkolni, úgyhogy mentem és csúsztam. Először csak kicsit. Tomi közben fotózott. Mindjárt a második pillanatban befordultam a popsitepsivel, és menetiránynak háttal repesztettem egészen sokáig, nagyon vicces volt. Nagy nehezen felkaptattam a domb (hegy?) tetejére, és rávettem Tomit, hogy tegye el a gépet, és csússzon velem. Csúsztunk. Ő csak kicsit, én akkor már nagyot. Aztán még egyszer-kétszer jött velem, utána ettünk egy-egy finom, meleg túrós rétest, ittunk kólát, és ő úgy döntött, nem akkora élmény ez a csúszkálás, hogy tovább akarja csinálni. Így aztán egyedül mentem. A végén annyira felbátorodtam és megügyesedtem, hogy a teljes lejtőn végigzúztam esés nélkül. Persze a csúszkát irányítani nem tudom, fogalmam sincs, hogyan kell, de a fékezésben profi vagyok: fel kell borulni, és kész. Nekem nagyon nagy élmény volt ez, akármeddig elcsúszkáltam volna, de sejtettem, hogy Tomi ott a domb (hegy?) tetején fázhat már, úgyhogy felmásztam hozzá, és elindultunk haza. Előtte még megörökítettük egymást hócsúszkán, valamint életemben először csináltam hóangyalt. Fél 6 körül sikerült hazaérni a Bakátsra, Liza meglepően nagyon örült nekünk. Kaptunk finom ebédet, aztán lehetőséget fürdésre és hajmosásra. Már indulás előtt is éreztem, hogy megfürödnék, de a hegymászástól úgy kiizzadtam, hogy mindez elkerülhetetlenné vált. Nagyon jólesett a meleg víz meg a kádban fetrengés, lett volna kedvünk utána egyből bedőlni az ágyba. De nem tettük, hanem hazajöttünk. Itthon a mindenféle kísérletek ellenére sem múlt el a dugulás, így aztán halomban áll a mosatlan edény és ruha, a kádban tegnap reggeli fürdővíz, nagyon idilli. Holnap talán elmúlik a dugulás, és akkor végre lehet megint normálisan élni: lehet mosogatni, mosni, fürödni kedvünk szerint. Nagyon-nagyon örülök, hogy idén eljutottunk csúszkálni. Erre utoljára kb. 6-7 éve volt példa.

Azt hiszem, elhatározásra jutottam: visszaadom a fordítást. Megvan a 28-ból 20 oldal, egy hete állok így, és nem bírom befejezni. Nem tudom lefordítani, kész. A dolog tanulsága az, hogy soha többet nem vállalok műszaki fordítást, ha a forrásnyelv magyar vagy német. Ha angol, arról lehet szó, igaz, a magyarról angolra fordítás sem volt szörnyű, meglepően könnyen megoldottam. Ez viszont gyilkos. Ha nem akarnak majd fizetni, nem fizetnek, csak szabaduljak már meg tőle. Brrr. Tele van már ezzel az összes púpom.

A mai naphoz illő mesét, miszerint Be My Valentine, Charlie Brown, nem néztem meg, de a héten valamikor bepótolom.

Kiderült, hogy kaptam még egy csoportot az Atalantában. Ezzel a szabad délutánjaim száma nullára csökkent pro Woche. Már éppen azt fontolgattam, hogy belepusztulok, amikor anyu felhívta rá a figyelmemet, hogy mindezt csak két és fél hónapig kell túlélni, amikor is kimegy az érettségiző osztály, és kimegy az egyik csoport is, tehát lesz egy szabad délutánom meg valamivel kevesebb izgalom az életemben. Aztán jön a június, és minden gyönyörű lesz meg idilli.

Nem szeretném, hogy elmúljon a tél, pedig állítólag a héten el fog. Én szeretnék még havat. Sok havat. Olyasmi mennyiséget, mint "Wilágvárosban" :) (nagyon tetszik nekem ez a megnevezés, megjelölöm a forrást is: Bóbita). Szeretnék jövő hétvégén is csúszkálni, ezúttal Pátyon, és szeretném, ha anyuék és Katáék is jönnének, hogy Bencének is megmutathassuk, milyen jó dolog ez. Hát, ha elolvad a hó, akkor majd jövőre.