Szokásos szombat esti szorongás és befordulás

Döbbenetesen gyorsan jön, viszont nagyon lassan megy.

Délelőtt angoloztam, délután Livivel és Tomival elmentünk falat mászni, mi Tomival másfél év után először, Livi most először. Meglepően jól ment mindannyiunknak. Arra mondjuk emlékeztem, hogy első alkalommal is fel lehet jutni már a kezdő fal minimum feléig, és ezt mindnyájan teljesítettük is, mégis meglepett. Sokáig hármasban másztunk, mármint egy mászott, egy biztosított, egy meg figyelt, aztán én elszakadtam tőlük, mert egy lány megkért, hogy biztosítsam, miután nem jött el a mászótársa, ő meg szeretne ettől függetlenül mászni, és a "recepción" ülő lány nem vállalta el, hogy biztosítsa. (Megjegyzem, az előző tulajdonos alatt, amikor még Ágó volt ott a főember, simán otthagytak csapot-papot, kártyát, teát, ebédet, ha valaki megkérdezte, nem biztosítanák-e.) Azt innentől kezdve nem láttam, Tomiék mire jutnak, csak annyit, hogy egyszer egyikük, másszor másikuk mászott. Magamról azt tudom elmondani, hogy kétszer is feljutottam a kezdő fal tetejére, harmadszor csak a feléig, mert teljesen elfáradt a kezem, egy másik falnak (amin régen már viszonylag könnyen felmásztam) a harmadáig se, egy harmadiknál meg el sem tudtam indulni, pedig régen már kitaláltam, hogyan lehet feljutni, és mindig sikerült is. Ténykérdés, hogy az összes falon átszerelték a fogásokat, tehát most nem olyan egyik sem, mint másfél éve volt, Móni azt mondta, nemrég történt a változás, és minden fal nehezebb lett. Most az a terv, hogy hetente egyszer eljutunk, és reméljük, hogy Livi is jön minél többször. A mászás után feljött hozzánk, ettünk bűnrossz mirelit bécsi szeletet pulykahúsból, felköszöntöttük múlt heti névnapja alkalmából, majd a tiramisura már nem jutott idő, ezért csak az elcsomagoltat tudta vinni, nem kóstolta meg, és az egész nap mélypontjaként jól lekéste a vonatot miattunk, amiért még egyszer elnézést kérünk, nagyon sajnáljuk, legközelebb jobban szervezzük az időnket. (Megjegyzem, nem lett volna baj, ha Móni nem jön oda: amikor ugyanis odalépett hozzám, éppen nyitottam a számat, hogy javasoljam, induljunk el haza, hogy még bőven legyen időnk mindenre. Félreértés ne essék, szívesen biztosítottam azt a lányt, csak jelezném, hogy Murphy lépten-nyomon felbukkan az életemben.) 

Ezek után kutyástól kivonultunk anyuékhoz, hogy odaadjuk nekik a tiramisut (ha csinálunk, akkor mindenkinek csinálunk, tehát mindkettőnk előző otthonába megy), valamint az újságot, amit anyu a szülinapjára kapott, és azóta is nekem postázzák. Én rontottam el eredetileg, mert számlázási és szállítási címnek is a mi lakásunkat adtam meg, aztán rájöttem, hogy lehet különböző címeket is beírni, emilben megérdeklődtem, korrigálhatok-e még, mondták, igen, megírtam erre anyuék címét, és azóta mindkét lapszámot hozzánk küldték. Úgy látszik, mégsem lehet utólag korrigálni. Azért én még egyszer nekifutok, hátha sikerrel járok. Beszélgettünk egy jót, és még Nénjét is elértem, lehet, hogy jön a diplomaosztómra. Azt is kitaláltuk, hova megyünk utána ebédelni, tök jó lesz :) Végül Liza kapott reikit a lábára, ami nagyon tetszett neki, nem is díjazta, hogy egyszer csak vége szakadt. Fél 11-kor értünk haza.

Ekkor benéztem néhány közösségi oldalra, és akkor eluralkodott rajtam az irigység. Nem igazságos. Miért pont ő? Miért nem én? Utálok irigykedni, annyira energiaigényes, és annyira rossz érzés... Mégsem tudok mit csinálni, ezen most keresztül kell menni, úgy látszik. Nem kizárt, hogy még sírni is fogok. De utálom, ezt, ááá!

Holnap 3-kor mozizunk Blankával, megnézzük a Köntörfalakat. Csak lehúzó kritikákat és hozzászólásokat olvastam róla, de ezt most nem tekintem mérvadónak, hiszen annak idején a Magyar vándorral is ugyanez volt a helyzet, nem mentünk el megnézni emiatt, aztán véletlenül elcsíptük a tévében, és azóta kismilliószor megnéztük még, nagy családi kedvenc lett. Mozi után kávézunk is egyet, illetve beülünk egy kávézóba, ez a pontos megfogalmazás - én nem iszom kávét soha, semmilyen körülmények között. Ha mégis, annak fél nap masszív rosszullét az eredménye. Ezek után hazajövünk, és én akkor kezdek az iskolai dolgaimmal foglalkozni, ezen belül ekkor fogok két köteg dolgozatot kijavítani. Az egyik ezek közül reményeim szerint gyorsan fog menni, mondjuk a 17 dogára nem szánok 45 percnél többet. (Vagy álmodik a nyomor?) A másik már kicsit gázabb lesz, de hétfőn lejár a két hét, muszáj megcsinálni. A tételeknek nem jutok a közelébe se. Felkészülök viszont a hétfői órákra - megnézem, mit is fogunk venni, részletes óratervre nem lesz idő, sajnálom. Egyet sajnálok: nem tudom, mikor fogok hímezni. Nagyon-nagyon kéne. Tényleg. Azt hiszem, eldöntöttem, mi lesz a minta, és bár a két elefánt jó ötlet, nem azt fogom csinálni, mert az túl sok öltés - nem lesz rá idő. Könyv témájú lesz a vége. Arra jutottam, hogy ha otthon nem is teszi ki, arra még van esélyem, hogy az irodájában igen. A decoupage-olást és a túrógolyót hét közben elintézem valamelyik délután-este, mondjuk szerdán, mert akkor nem kell készülnöm másnapra a sulis dolgokkal. Ja, van még egy nagy gáz: nem vettem ma kosztümöt. Lehet, hogy holnap kéne megpróbálni, de nem tudom, lesz-e erőm, kedvem, kitartásom, pláne úgy, hogy ugye javítani és hímezni kéne. Nem, nem megy a három munkahely egyszerre, akkor sem, ha ebből kettő összesen feleannyi sincs, mint a harmadik. Pont harmadannyi.

Kedden este kávézási lehetőség Dr. Jamesszel. Hmm, lenne kedvem, de este hatig tanítok reggel 8-tól, és két bazi nehéz szatyrot fogok hurcolni magammal. Jaj, nem tudom... :( De nagyon szeretném.

Felmerült még tengernyi tartozás (emil), egyszerűen amint megoldok egyet, terem helyette két új.

Az előbb élő egyenesben figyelhettem meg, hogyan kezd el vérezni minden külső behatás nélkül a kezem. Nagyon érdekes. Behajlítottam az ujjamat, amitől megrepedt a bőröm, és kibuggyant egy csepp vér. (Gyakran történik, de mire észreveszem, már mindig megalvad az az egy csepp - bocs a részletekért.) Tomi szokta mondogatni, hogy olyan vagyok, mint egy kis rinocérosz, és itt nem az alakomra céloz, hanem a kezemre. Valamint rendszeresen kérdezi, miért nem kenem, amire a válasz borzasztó egyszerű: mert mindig elfelejtem bekenni. Tudom, tudom: very clever of me.

A jazzről erre a félévre nagyjából lemondtam. Fáj érte a szívem, de a csütörtök az egyetlen szabad délutánom a héten minimum májusig, és az is úgy szabad, hogy du. 4-től, addig folyamatosan tanítok. Egyszerűen nem tudom feláldozni. Nem tudok fél 7-től 8-ig intenzíven mozogni, aztán még hazamászni, ami már fél 9. Hazajövök, lerogyok, és éber kómába esem legalább egy órára, aztán magamhoz térek, és vegetálok, miközben azon töröm a fejem, hogy akár jazzelhetnék is, ha lenne erőm, meg hogy mennyi sok tételt kéne elolvasni és kijavítani. (Fogalmazást egyébként csak a mazochisták íratnak a diákjaikkal, heti kettőt-négyet meg csak az igazi idióták, amilyen én is vagyok, úgy tűnik. De csak akkor nyugodt a lelkem, ha az érettségizők leírják szépen, mit mondanának, ha adott tételt húznák az érettségin. Valamiért úgy sejtem, nem fogják bemagolni ezeket a szösszeneteket, mégis muszáj ez. Érettségire egy egész csoportot készíteni nem menő. Amikor csak a hozzám járó egy-egy ember érettségizik/nyelvvizsgázik, elég, ha elmondja, mit mondana - remélhetem, hogy ott is el tudja majd mondani. Ez más.) A fenti okból kifolyólag a sztepp és a hastánc meg úgy, a
hogy van, felejtős, szintén minimum nyárig. Azt nem állíthatnám egyébként, hogy különösebben nagy mozgásigényem lenne. Egész nap gyalogolok, mert persze ülve tanítani nem lehet, se belülről nem ez jön, se a szakmódszertanon nem ezt javasolták (sőt: az órádon ülni az ördögtől való, nem is vagyok rá már képes a nyelviskolában sem). Ezen kívül egész nap jár a szám, mert fegyelmezni kell egyfolytában, illetve magyarázni, társalogni. Estére úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és a mozgásigényemet bőven kielégíti, hogy zuhanyzás után elsétálok az ágyig, és belezuhanok. De ha már nem lesz gimi, vissza akarok menni sportolni. Muszáj, kell, érzem. Addig a heti egy falmászás tűzoltásnak megteszi, ha összejön.

Akkor most szöveg vége, és alvás, mert megint mennyi az idő, ezt is hogy utálom.