Diplomaosztó – Vigyázat, kilométer hosszú!

Reggel elmentem Lillához, hogy kicsit dobjon a fizimiskámon, aztán kb. november óta először teljes kört sétáltam Lizával. Liza ezt már kéri egy ideje, de én eddig nem mertem. Szerintem most egy darabig nem fog utalgatni rá, hogy ezt de szeretné… Kb. félútig nagyon lelkes volt, csóválta a farkát, úgy szökellt mellettem. Aztán lassult. Aztán még lassult. A végén egészen komikus látványt nyújtottunk, ezt a kirakatok tanúsíthatják: úgy jöttünk haza, mint egy vert sereg. Többen nagyon hülyén néztek a kutyára, még hülyébben rám, amikor azt hallották, biztatom a kutyát, na még egy kicsit, most már tényleg mindjárt otthon vagyunk, mindjárt felveszlek, aztán kapsz enni, és egész nap pihenhetsz, sok ez még neked. Ezek után érkezett anyunak egy ajánlott levél a rendőrségtől, ezen sírva röhögtem a múltkori rendőrséges kalandom után. Persze egész nap együtt voltunk, mégsem adtam oda neki, de este megengedte telefonon, hogy felbontsam, és persze hasonlóan komoly a tartalma, mint az enyémé volt: apu rendszámának lopása ügyében megszűnt a nyomozás. Aztán beültem a kádba a Régimódi történettel, amiről nem értem, Szabó Magda miért érezte régimódinak, és békésen olvasgattam a forró vízben, amikor megszólalt a telefonom. A futár közölte, hogy a ház előtt áll, hozta a kutya gyógyszerét. Na, erre kipattantam a kádból, alaposan összevizeztem az egész lakást, és nagyon törtem a fejem, mibe tudok beleugrani annyi idő alatt, míg egy hangja alapján max. 25 éves srác felér a harmadikra. Végül magamra kaptam a nagykabátot, és kirohantam a folyosóra, mégse tűnjön úgy, mintha olyan hülye lennék, hogy otthon nagykabátban nyomulok. Közben arra gondoltam, ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. De valószínűleg inkább soha, nem érzem, hogy megártott volna a kis kaland.

A diplomaosztóra szépen odaértünk fél 2 után pár perccel. Levélben küldtek egy lapot, hogy töltsem ki, ha szeretnék az alumnus program része lenni (máig nem tudom, az meg mi, nem néztem utána…), na ehhez képest a Gólyavár emeletére, az ünnepség helyszínére nem lehetett addig felmenni, amíg ki nem töltöttem a papírt. Itt érzékeltem némi ellentmondást, dehát éppenséggel volt két percem papírt töltögetni. Felmentünk, a család elvonult balra, én jobbra, illetve vonultam volna, mert a hallgatók listája alapján küldtek volna a helyemre. Na igen, de nem voltam rajta a listán. Hatszor nézték át, közben legalább ennyiszer megkérdezték, biztosan nem a 16 óraira kell-e jönnöm. Biztosítottam őket, hogy a 16 órát nem olvasnám 14 órának. Kérték a meghívómat, mondtam, ne haragudjanak, de fogalmam sincs, merre van a családom ott a tömegben, náluk van a táskám, nem indulnék a felkutatásukra. Vagy öt percet álldogáltam ott, a végén odajött anyu is, aki a helyéről látta, hogy valami fennforgás van. Végül engem az egyik szervező (?) elvitt előre, ahol a diplomák voltak egy kupacban, és kiderült, az én nevemet véletlenül nem tették ki sehova. Miután szakonként ültették a hallgatókat (ez amúgy hülyeség, marhára nem szakonként volt az ültetés), itt kezdtem izgulni, hogy egy csomó vadidegen között fogm végigülni a diplomaosztót. A megoldás ennél is sokkal rafináltabb volt: engem egy külön sorba ültettek, teljesen elszigetelve a többi végzőstől. Előttem Claire ült, akinek a nevét szintén lehagyták a listáról, így aztán szintén egy külön sorhoz volt szerencséje. Vele beszélgettem egy ideig, aztán megjött J. Andi, és leült mellém. Mondtam neki, az ELTE most sem tagadja meg önmagát. Aztán megérkezett K. Andi is, ő is odaült hozzánk, mégpedig a következő mondattal: “Azért az ELTE az utolsó pillanatban is hű marad önmagához.” És tényleg. Blanka és Niki is ott ültek mögöttem kettővel-hárommal. A sors úgy akarta, hogy legalább a barátaim a közvetlen közelemben legyenek, ha már a szervezés ilyen érdekesre sikerült. Az osztás közben adódtak még vicces szituációk, mint pl. amikor Frank Tibor nevét felolvasta szerencsétlen névfelolvasó lány, mégpedig úgy, hogy “Frenk Tibor”, ezen eléggé vigyorogtunk ott négyen amerikanisztikások. A dékán beszédének mintegy negyedét nem hallottam, mintegy felét nem nagyon értettem, dehát sejtettem előre, hogy nem tudok majd rá figyelni. Arra azért felkaptam a fejem, amikor párhuzamot vélt felfedezni köztünk meg Buda felszabadítói között. Az én nevem hangzott el utolsó előtt, sajnáltam is szegény családomat, akik ugrásra készen várhatták, mikor jövök már, aztán csak nem jöttem. Amúgy anyu telefonon elmesélte, hogy ő még ott maradt azzal a nővel, miután engem előre kísértek, és igyekezett megtudakolni, mégis hogyan fordulhatott ez elő, és hogy akkor most azt jelenti-e ez, hogy nem a szaktársaimmal kapok majd diplomát. A nő eleinte terelni próbált, mondta, hogy az mindegy, kivel kapom a diplomát, mire mondta anyu, hogy azért nem egészen, végül a nő elnézést kért, azt mondta, személyesen felelős a malőrért, és nagyon sajnálja. Meglepett, hogy anyu ott maradt tisztázni a helyzetet, mivel én tök simán beletörődtem, tudomásul vettem, hogy ez van. Azt hiszem, van még mit tanulni anyutól.

Az osztás után anyu javaslatára jól lefényképezkedtem a dékánnal, és még azt is felfedeztem, hogy Ábrahám Edit, ismertebb nevén (:D) Berényi Claudia is részt vett az ünnepélyen, mivel a fia is most diplomázott. Megállapítottam, hogy sokkal szebb élőben, mint amilyenre sminkelik a sorozatban. Sokkal-sokkal fiatalosabb, üdébb – nagyon jól nézett ki. Arról a pillanatról nem közlök képet, amikor átvettem a diplomámat, mert brutális lett az eddigi egyetlen képünk. Ha kiderül, hogy a hivatalos fotós előnyösebb képet bírt rólam készíteni, azt majd publikálom. A jelenlegi egyetlen képet elássuk valahova jó mélyre. Tudtam eddig is, hogy nem vagyok fotogén, de ez azért mégis túlzás… Egy kép azért legyen, megmutatom a női szakasz egy részét (mínusz Nagyi, Nénje, Gabi, Blanka):

Ebédelni a Trófeába mentünk. Nagyon jó kis hely, csupa finom ételt lehetett választani, és ami a legszebb: egyszer csak bejátszották a Gaudeamus igiturt, és kaptam egy tortát tűzijátékkal. És nem anyuék intézték, nem is Tomiék, a hely egyedül ötlötte ki mindezt. Nagyon-nagyon jólesett, igazán. Nagyon sok szép virágot kaptam, csokit is, és mindenféle ajándékot: karkötőt, SK nyakláncot, gyűrűt (kettőt is, csodaszépek), Charlie Brown képregényt (Rékától), diplomás csacsit, és a legnagyobb ajándék: júlisban egy hétre elutazunk Nápolyba Tomival :) Kaptunk szállást, repülőjegyet, pénzt a belépőkre. Az, hogy lássam Pompeiit, azóta vágyam, amióta latint kezdtünk tanulni: 13 éve. És most valóra válik. Nagyon megható volt.

Két ember volt, akinek a jelenlétét nagyon különlegesnek éreztem: Réka és Nénje. Egyébként mindkettőjüket szomorúság lengi körül, ez át is ragadt rám. Rékáról nem mesélek, szerintem mindenki tudja, őt miért, a képen is van rá utalás. Nénje azért szomorú, mert egy év alatt két testvérét veszítette el, és ezt szintén nem lehet könnyű feldolgozni. Pláne így, hogy kilenc testvér közül már csak ket
ten élnek. Hátborzongató, és ő is annak érzi. Nagyon örültem, hogy eljött. Anyu mondta, hogy Nénjén keresztül ott volt Tata is, Rékán keresztül pedig Ibolya néni. Én is ezt éreztem. Mindketten ott lettek volna, ha még élnének. (Nénjének a héten virágot hozott Tata fokföldi ibolyája, ami nekem a ballagásomra borult virágba, és álmodott is Tatával, végül azért jött el – nincs igazán jól, van pár betegsége már neki is, hiszen nem fiatal, és arra gondolt, inkább lemondja ezt az utat. Hát igen, Győr nem két perc utazás. Mégis eljött. Nagoyn-nagyon hálás vagyok ezért neki.)

Estére rendesen bedepiztem részben attól, hogy ez a két szerettem nem lehetett velünk, és hogy ez másnak is fájó pont, de még inkább attól, hogy ez után a tökéletes nap után holnap megint suliba kell menni. Nem akarom már csinálni. Nem. Remélem, nincs már hátra két-három hétnél több belőle.