A metrón

láttam egy apukát két kisfiúval, akik közül az idősebb (5-6 éves lehetett) autista. Apuka kapott egy pár csúnya tekintetet. Ez a kisfiú egyszer csak elkezdett nyögni (lehet, hogy egyáltalán nem beszél), és ütögette apuka szatyrát. Erre apuka elővett egy üdítős palackot, és kérdezte a gyereket, szomjas-e. A gyerek nem volt szomjas, és dühkitörést idézett elő nála, hogy az apja nem találta ki, mit szeretne. Ordított, ütötte-vágta az apját, aztán elsírta magát. Erre apukája elővett valami kekszet, és akkor kiderült, hogy a kisfiú erre gondolt. Aztán a kicsi (kb. 3 éves lehetett) ütögetni kezdte a nagyot, aki először nyöszörgött és próbált elhúzódni, aztán megint ordított, odacsapott kettőt az öccsének, aztán sírt. Volt egy-két idősebb néni, aki szemmel láthatóan felháborodott, hogy micsoda neveletlen gyereke van ennek a pasinak. Szegény. Neki sem lehet könnyű, a gyerekeknek sem. Főleg a kicsinek. 3 évesen nehéz lehet feldolgozni, hogy a testvérének sokkal többet lehet, mint neki. A testvére ordíthat a metrón, az apukájuk csak mosolyog rá és nyugtatgatja, ha viszont ő, a kicsi kezd ordítani, akkor neki apukájuk odacsap. Nehéz lehet ezt elfogadni. Meg gondolom, a nagynak sem jó, hogy fél pillanat alatt megy át üvöltésbe-hisztibe teljes nyugalomból. Sajnáltam őket, főleg azok miatt a tekintetek miatt, amik arról árulkodtak, hogy sokak szerint neveletlen a gyerek, miközben csak beteg.