Földrengés és szökőár

Szumátrán. Ráadásul az erre rendszeresített gép jelezte is, hogy szökőár közeleg, de nem elég korán, nem volt már idő kimenekíteni a lakosságot. Akár többezer halottja is lehet ennek a természeti csapásnak. Egyébiránt meg azt állítják kutatók, hogy Padang a közeljövőben egy hasonló cunami nyomán örökre eltűnik a tengerben. Több dolog is eszembe jutott ennek kapcsán. Az egyik, hogy hová lehetne elköltöztetni az embereket Szumátráról. A másik, hogy biztosan nagyon sokan lennének, főként talán idősek, akik nem lennének hajlandóak elköltözni, mert ott élték le az életüket, valamint nem hisznek mindenféle pánikkeltő fantazmagóriákban. A harmadik pedig, hogy azért a fotós szakmához is kell gyomor. Döbbenet, hogy a háztetőkig érő vízben fuldoklik egy fiatalember, miközben fél kézzel azért próbál a tetőbe kapaszkodni, és akkor valaki lefényképezi. Persze, segíteni úgysem tud, de akkor is borzasztó, hogy fényképez. Kicsit hasonlít ez nekem a hullagyalázásra. Itt ugyan még nem halt meg az illető, de elég valószínű, hogy percei vannak hátra, vagyis nemsokára meghal. Én nem érezném jól magam, ha valaki ilyen helyzetben a rettegésemet fényképezni vagy videózná. A 2004-es szökőárnál egy olyan videó nem hagyott nyugodni napokig, amin látszik, hogy közeledik a vízfal, az emberek meg állnak a parton, nézik, aztán mikor már elég közel van a hullám, és rájönnek, hogy ez vérre megy, futni kezdenek. Aztán kicsap a hullám, és közelről látni, ahogy az emberek vízbe fulladnak, és eltűnnek a tengerben. Tudom, másként csak a hírről értesülnénk itt, a világ biztonságosabb felén, de ez azért megrázó. A konklúzió az, hogy ilyen munkát nem vállalnék, és ha turista lennék, nem jutna eszembe mások utolsó pillanatait megörökíteni, mert annál több nekem az élet. Na meg valószínűleg olyan pánikrohamot kapnék az ablakom előtt tornyosuló hullámtól, hogy egyáltalán semmire nem tudnék gondolni, ahogy magamat ismerem.