Ja, a tanításkísérő szeminárium!

Az nagyon tuti lesz. Valóban überflüssig, abszolút. Első órára kell egy Aufsatz, amiben elregélem, milyen tanár szeretnék lenni a diákok szemében. Minden héten csütörtökön kettőtől fél négyig ott fogunk ülni, és megbeszéljük, hogy mit éltünk át előző héten az iskolában a gyakorlaton. És szakmódszertani ismereteket is fogunk kapni. És majd mintegy fórum formájában megbeszéljük az aggályainkat, a problémáinkat. Sőt. Portfóliót készítünk. Mindig lejegyezzük, milyen érzelmek dúlnak bennünk, milyen élmények értek, és a félév végén ezt leadjuk. Meg kell mondjam, sokkal teljesebb volt az életem, amíg ki nem találták okos lélekbúvárok és okos pedagógusok közösen, hogy a portfólió a számonkérés egyedüli üdvözítő módja. Marha jó, hogy így nem sérül majd a lelkem, mert nem egy pillanatnyi teljesítményemre kapok jegyet, viszont így gürizhetek annyit ezzel a tárggyal, amennyit marhára nem akarok. A tárgy lényegét sem értem egyébként. Az alapötlet az lehet, hogy nem a gyakorlósuliban kell majd a vezetőtanárhoz fordulni a bajokkal, hanem van egy támogató környezet, ahol szívesen meghallgatnak és elnavigálnak a rögös úton. Na most eleve nem tudom, miért fordulnék nagyobb bizalommal egyik idegenhez (az óravezető tanár), mint a másikhoz (az iskolai vezetőtanár). Ha valami bajom van, azzal érdemesebb talán ahhoz fordulni, aki felügyeli és irányítja a tangyakot, mert csak ő ismeri az osztályát, ráadásul pont erre van ő ebben a minőségében kitalálva. Esetemben még az a vicces helyzet is előáll, hogy a biztonságos, támogató környezetet nyújtó tanáromat csütörtökön láttam először életemben, míg a vezetőtanárom négy évig volt az egyik kedvenc tanárom. Ehh, el van ez mérve... Nem baj, nem baj, csak egy félév. Megírom az Aufsatzot, és portfóliót fogok készíteni. Túlélem, csakazértis.