Az első őszi nap

Bár nem őszies, határozottan nem.

 

Miután egy fél nyarat végigcaplattam a fehér papucsomban, ma 20 perc sétától feltörte a lábamat. Akárhogy is nézem, ez nem logikus.

 

Délelőtt beballagtam az ELTE-re, mert úgy láttam, nem fedezték még fel a német tanszéken, hogy marhára nem elég a hely, amit meghirdettek, és hátha én váltom meg a világot. Először is várnom kellett fél órát, mert nagyon fontos megbeszélés volt in progress. Ezt hallani lehetett a folyosón is: csak úgy dőltek a titkárságon tartózkodók a röhögéstől. Miután végre bejutottam, a titkárnő viszonylag lesajnálóan közölte, hogy az egyik szemináriumból most hirdetett új időpontot, úgyhogy ne pattogjak (ez utóbbit nyilván nem tette hozzá). Mintha nekem tudnom kéne, amikor ugye legalább fél órája ácsorgok az ajtaja előtt, és előtte nyilván utaztam is valamennyit, míg beértem az egyetemre. Mindegy, nem szóltam egy szót sem, ilyenkor inkább tartom a szám. Az irodalom kurzusra, aminél 30 helyre 104-105 jelentkező van, a következőt mondta: "Lehet, hogy majd bővítjük a keretet." Valószínűleg kiült az arcomra a döbbenet - egy létszámkeret-bővítés marhára nem segít ezen a helyzeten -, úgyhogy hozzátette: "Meg biztosan indítunk majd új órákat is." Én ezen nem kezdtem el izgulni, valamiért érzem, hogy meglesz ez az óra is. Az a hír, hogy tanításkísérő szemináriumból van új időpont, annyira lázba hozott, hogy majdnem kihagytam a vásárlást, hogy minél előbb vetődhessek a gép elé, aztán be az egyik helyre. Azért mégis vásároltam, mert gondoltam, annyiféle módon próbáltam már motiválni magam a mai főzésre, hogy nem hagyhattam kárba veszni a befektetett energiát :P Előre kitaláltam, hogy 1500 forintba kerülhet max. a kajához az alapanyag. Csak. 1660-at fizettem, úgyhogy megdicsérem magam. Egyébként ha nem látom, el sem hiszem, hogy nem árulnak a CBA-ban tortabevonót, de még normális méretű sima csokit sem. Sima csoki az, ami vagy tej-, vagy keserű csoki, de nem pakoltak bele epret meg karamellt meg anyám kínját. Szóval ilyet nem lehet kapni. Így aztán vettem két tábla mini csokit, az egyik ét, a másik tej. Ezek után sprinteltem haza a kegyetlen nehéz szatyrommal. Persze kiszúrtam magammal, mert csak nem sikerült a legrövidebb úton hazajutni, de mindegy. Rohantam a géphez, ahol is azt láttam, hogy Feldné tartja az új órát, mégpedig csütörtökön 10-kor. Mivel nekem Jamesszel van szakdogaíró órám 11-től, már kapásból kiesett ez a lehetőség. Meg az is belejátszik, hogy minden németes szakmódszertant Feldnénél csináltam, és nem akarok úgy végezni ezen a nyomi német szakon, hogy más szakmódszertan oktatót nem ismerek meg. Lehet, hogy szívás lesz belőle, de akkor is. Egy darabig töprengtem, mi legyen, aztán lejelentkeztem arról az időpontról, ahova nem fértem be, és átjelentkeztem egy másikra. És lám, bekerültem kapásból az első tízre. Most büszke vagyok erre a bravúrra, és azért sajnálom azt, aki ettől kiesett. Bocsi.

 

Nekiálltam főzőcskézni. Felhívtam Tomit, hogy a gáztűzhely kádba áztatott rácsához van-e valami üdvözítőbb tisztítási tippje, mint hogy estig vakargatom valami éles tárggyal. Mondta, hogy nem nagyon, viszont hallottam-e a "jó hírt". Lemerevedtem. Azt hittem, Katáékkal történt valami, de gyorsan rájöttem, hogy arról anyuék nekem szólnának, nem Tominak. Kiderült, mi jó történt reggel: egy jobbkezes utcában nem adták meg az elsőbbséget Tominak, és összetört a Pony. Szerencsére senkinek nem esett baja, csak a két kocsinak. Ez mondjuk elég gáz, és miután este láttam szerencsétlen kocsit, be kellett látnom, hogy most láttam utoljára: kimúlt, béke poraira. Liza nagyon szeretett volna menni vele egy kört, nem is értette, a rommá tört eleje miért akadályoz minket bármiben is. Nekem meg eszembe jutott, hogy zokogtam, amikor az első autónk, a piros (vagy sárga?...) kis Polski forgalmija lejárt, és apu eladta. Kb. egy fél napot végigbőgtem, hogy én nagyon szeretem a kis Polskit, és szegénynek milyen rosszul eshet, hogy most eladjuk. A felnőttek meg tök értetlenül néztek rám, hogy meg vagyok-e kattanva. Pedig amúgy logikus. Abban az életkorban még mindennek van lelke meg érzése, nem hiába érdekelt a busz-autó ütközésnél, hogy a vezető bácsi kifújja-e majd a busz orrát. Gyereknek lenni jó.

 

Szóval most itt állunk kocsi nélkül, és nem lehet tudni, meddig tart majd ez a helyzet. És sajnálom a Ponyt, aranyos kis autó ez.

 

A kaja elkészítése szinte zökkenőmentesre sikerült. Az egyetlen malőr a sport szelet készítésénél játszott be. Simán kihagytam belőle a rumaromát. Ez nem lep meg, hiszen az is én voltam, aki Tomi szülinapjára zsemlemorzsátlan csokitortát sütött :) Gondoltam, gyorsan kiveszem a sütit a hűtőből, újragyúrom a tésztát, és pótlom a hiányosságot. Elő is vettem a rumaromát, de még elvoltam a hagyma pirításával. Koncentráltam nagyon, hogy rátegyem a pirospaprikát, aminek következtében kis híján nyakon öntöttem rumaromával. Nagyon durva. Végül minden elkészült, a sport szeletnek meg egy olyan változatát készítettem, aminek a neve kakaós szelet. Legközelebb majd nem hagyom ki a rumaromát sem :D