LizaGazdija

Horvátország tulképp Magyarország, így tulképp nem is ők lettek ezüstérmesek a vb-n, hanem mi. Az ezüst meg szinte arany, úgyhogy tulképp nyertünk. Elmond a kedves vezető egy akkora veszélyes baromságot, hogy a fal adja a másikat, majd mikor számonkérik, van képe azt mondani, hogy jaaaa, hát én nem olyan jól beszélni anyanyelvem, kihagyni tagadás, érteni ellentét. Mi van mindenkivel?

Altatom Flórát, már fél órája bent vagyok nála, mélyen alszik az ölemben, csak még nem merek felállni vele, mert ilyenkor hajlamos kipattanni a szeme. Egyszer csak kapok egy üzenetet a Facebookon Tomitól, aki a szomszéd szobában várja a fejleményeket. Szöveg nélkül, csak egy képpel: Nem volt könnyű nem felnyeríteni, de megálltam. (Aztán becsempésztem a gyereket az ágyába, nem is ébredt fel, csak tíz perccel később hallottuk, hogy sír. Tough luck.)

Már akkor is érdekelt, amikor új volt, de sosem alakult úgy, hogy elkezdjem, aztán meg elsikkadt. Most kiderült, hogy Tomi is így volt ezzel, úgyhogy nagy lelkesen belevágtunk együtt. Felfedeztük, hogy egy teljes heti adag kb. másfél-két óra, vagyis egy esti film hossza, úgyhogy tömbösítve nézzük a heteket. Kicsit más, mint amire számítottam. Abban biztos voltam, hogy Mácsai Pál óriási lesz benne, és még emlékeztem rá, mi a pénteki poén (mert az első évad hogyvoltjait olvastam, de semmi más nem maradt meg, csak ez az egy infómorzsa). Viszont azt hittem, normálisabb pácienseket írtak a pszichológusnak, nem ennyire eltúlzott karaktereket. Nagyon érdekes, hogy alapvetően unalmas is lehetne a sorozat, mert semmi, de semmi nem történik benne azon kívül, hogy két (néha három) ember beszélget, mégis rettentő izgalmas, a néző alig várja, hogy jöjjön a következő rész, sőt a gonosz szerkesztés miatt a következő hét azonos napja. Én a hétfőn nem várom, mert a hétfői pácienstől viszketek, val...

Ha már panaszkodtam rá, akkor elnézést kérek. Elöljáróban annyit, hogy errefelé kicsit sem hangszigeteltek a lakások, tehát a szomszédnak minden lépését hallani, és a szerencsésebbek, akik normálisan hallanak, a beszélgetést is ki tudják venni. Ugye, hogy a szerencse relatív? A felső szomszédunk elég durván nyomja. Majdnem minden nap kiporszívózza a lakást, ami önmagában nem baj, sőt dicséretes, de neki valamiért mindig késő este, ha nem éjszaka támad ingerenciája takarítani. Hol este tízkor, hol éjfélkor, hol éjjel egykor. Ez már elég bosszantó, de akkor arról még nem is szóltunk, hogy minden egyes bútordarabhoz jó erősen odacsapja a porszívófejet, hadd szóljon. Most az előbb altattam a gyereket (este tízkor), aztán olyan robaj hallatszott föntről, mintha le akart volna szakadni az ég. De nem, csak beindult a takarítási láz. Mázli, hogy Flóra már megszokta. Amikor hazahoztuk, még néhányszor felsírt ilyenkor, most már csak összerezzen. Engem ettől még zavar. Nem hiszem el, hogy k...

Két éve kezdtem a Seinfeldet, mert sokszor olvastam, hogy a Jóbarátok előképe, és sokak szerint a Seinfeld sokkal jobb. A harmadik évad közepén hagytam abba, mert már alpárinak éreztem a humorát, és idegesített Elaine karaktere, akit Julia Dreyfus annyira túljátszik, hogy az már a ripacskodás határát súrolja szerintem. Most újra belevágtam, bár nem is értem, ki szerint közelíti meg a Jóbarátokat, de mindegy. Külső jelenet nagyon ritkán fordul elő, de ma pont egy olyan részt láttam, amiben kb. csak az volt. A négy főszereplő metrózott. Oké, hogy 1992-es rész, de a New York-i metró rendesen ijesztő benne. Fú, a hideg kirázott tőle, szörnyen nézett ki. Nem tudom, valahogy más filmekben, sorozatokban nem éreztem ennyire durvának. Turistaként szerintem félnék rajta. Mármint 1992-es állapotában. Azóta kicsit talán bizalomgerjesztőbb a fényképek és videók alapján, ami szerencse, mert New York nagy vágyam, mindenképp meg szeretném nézni legalább egyszer.

Egy ismerősöm mélyen vallásos ismerőse írta ki, hogy aki neki rosszat tett, annak korai sírba szállást kíván Jézus nevében. Én meg csak pislogok, hogy ebbe hogyan sikerült belekeverni Jézust, akiről még én, megrögzött ateista is tudom, hogy a szeretetet hirdette. Nagyon fura emberek vannak.

Marha fáradtak vagyunk, de Tomi nem tud aludni, nekem meg még újra kellene olvasnom 25 oldalt az éppen aktuális fordításból, mielőtt lefekszem, de már nagyon unom - ez a második újraolvasáskor mindig így van. Szóval ülünk a nappaliban, Tomi a telefonját nyomkodja, én meg mindent csinálok a gépen, csak azt nem, amit kéne, és néha felnyöszörgök. Aztán azt kérdezem Tomitól: - Neked nincs kedved újraolvasni helyettem a könyvet? Mire felnéz, és kissé bizonytalanul azt mondja: - Hát, lenne... de... most focizok. Kész, sírok.