LizaGazdija

Itt csütörtökön munkaszüneti nap volt, Tomi meg szombattól hétfőig dolgozik decemberben, úgyhogy szerda este, munka után hazamentünk hozzájuk, és ott is maradtunk egészen csütörtök estig, amikor visszajöttünk Bécsbe. Eléggé izgultam, mert most mutatott be a szüleinek, és hát az mindig izgalmas. Mit szólnak majd hozzám? Jól kijövünk? És a többi. Tomi mondta, nem kell izgulnom, mert már kedvelnek, miután rengeteget hallottak rólam tőle és Timitől is (ő a Bécsben élő húg, akivel Taferlben is sokat találkoztunk, és itt is szoktunk legalább hetente egyszer). Az idősebb öccse nem volt otthon, így a szüleivel és a kisöccsével találkoztam (ő a család legfiatalabb tagja, napokon belül 11 éves lesz). Jól sikerült a találkozó, kb. öt perc után már nem voltam ideges, és teljesen otthon éreztem magam náluk. Nekik is kreatív anyukájuk van, mint nekem, gyönyörű dolgokat csinál, és ezekkel van tele a ház. A másik, ami nagyon tetszett, a rengeteg családi fénykép, tényleg kb. mindenütt képek vannak....

Nem értettem pontosan, minek megyek ki miatta a Praterbe, amikor összesen egy Coca Cola kamiont fogok látni, de hát csak kimentem. Végül is megérte, mert a Prater maga nagyon szép ünnepi díszben, és mindjárt meg is találtam azt a bögrét, ami _kell_. Az a durva, hogy egy ilyet találtam már a Stephansplatzon is (haza is hoztam), és a Rathausnál is (ezt majd jövő héten hozom haza). Ha így haladok, hamar el tudom érni azt a bögreügyi állapotot, ami az otthoni konyhaszekrényemben tapasztalható - nagyon kemény, elhihetitek. Jó, azért otthon vannak olyanok, amiket pl. elsős meg másodikos osztálykarácsonyra kaptam, és hát kár lenne értük, ha nem lennének már meg. De hogy ennyi karácsonyi vásáros bögre minek, az rejtély. Na, mindegy, inkább mutatok képeket.   Tessék, Coca Cola kamion. Meg óriási tömeg.   250 éves a Prater. Ez van az említett bögrére írva is. Nyilván kell.   Hogy nem fagy le az arcuk? ...ról a mosoly?   Erre meg büszke vagyok, mert szeri...

Például a hét elején voltam a kis oviban, mégpedig utoljára. Vittem szaloncukrot, mert az itt ismeretlen, valamint az óvónőknek egy mikulásvirágot, a csoportnak meg egy angol és egy német nyelvű karácsonyi mesekönyvet. Aranyosak voltak, elbúcsúztunk egymástól, az óvodavezető meg mondta, hogy tavasszal szeretne menni Pestre, és ha már ott tart, megkeres, hogy ajánljak neki helyeket, amiket megnézhetne, meg ha otthon leszek, akkor találkozzunk. Kis betekintést is nyertem a mikulásozásba, és tök érdekes, hogy náluk nem a piros ruhába öltözött bácsit várják (és a legtöbb helyen az utcán sem ő járkál), hanem Szent Miklóst: Ezzel az ovival szemben érdekes kontraszt volt, amikor felhívtam a nagy ovit, hogy hétfőn és kedden utoljára megyek. Reakció: "Akkor hétfőn és kedden jössz utoljára? Jó. Szia!" Jó, hát nem kedveljük egymást az óvodavezetővel a szeptemberi hisztéria óta (amikor hetekig kellett szervezni, hogy ugyan mégis mikor és hogyan és mennyi időre menjek), de azért ez í...

Mármint a cégnél, amelyik kiközvetít az ovikhoz. Óriási hullámokat vert a bejelentésem: konkrétan egy válaszlevelet sem kaptam. De nem aggódom, a két hét felmondási idő onnantól él, hogy elküldtem az e-mailt. Ha holnap sem ír vissza az a főnök, akinek küldtem a levelet, akkor írok a másiknak is, biztos, ami tuti. Egyrészt megkönnyebbülés, hogy már csak két hétig megyek ovizni, másrészt kicsit szomorú is vagyok, mert a gyerekek hiányozni fognak. Rengeteg szeretetet kapok tőlük, pl. a héten egyikük rajzolt és kivágott nekem halacskákat, a másik meg papírból és zsinegből csinált nekem szív alakú sárkányt.

Tegnap egy csomót pakolt Tomi, én meg szintén sokat takarítottam, így most van egy 100%-ban rendezett konyhánk, fürdőszobánk, vécénk és előszobánk. A két szoba még elég durván néz ki, de amint összeszereljük az ikeás ruhatárolót, ami a hostelben is ruhásszekrényként szolgált, el tudom pakolni az összes ruhánkat, és akkor már a háló is 100%-os lesz. A nappali még sokára lesz kész, de remélem, hamarosan már vállalhatóan fog kinézni. Egyelőre poénosan élek: jövök-megyek a nappalit elborító cuccok közti vékony folyosókon, időnként meglátom valamelyik tárgyamat, konstatálom, hogy oké, megvan, aztán egy óra múlva szükség lenne rá, és soha többé nem kerül elő, elnyeli a köd (vagy inkább a felfordulás).A vállalható részekről még ma lesz kép is, csak még elszántságot kell gyűjtenem a fényképezéshez :D Kora délután ültünk az ágyon, a hotspotolt neten nézegettük a willhabent, hátha valakinek van használható étkezőasztala. Így bukkantunk rá a csodaszép asztal + négy szék szettre, amit tőlünk két...

Mármint a közös életünk. Az elmúlt hetekben egy csomószor mondtam Tominak, alig várom már, hogy összeköltözzünk, amin mindig meglepődött, majd egyszer azt válaszolta: "De már összeköltöztünk. Lehet, hogy nem tűnt fel neked?" Feltűnt, feltűnt, de nem éreztem magam otthon abban a lakásban, ahol a konyhában minden szavunkat hallották, és én az övéket csak azért nem, mert baj van a hallásommal, a fürdőszoba állandó jelleggel mocskos volt, és hol a vécécsészében úszkált egy-egy cigicsikk, hol a mosdókagyló szélén várta, hogy majd lesz vele valami. Tudom, hogy ez egy hostel, és a tulajok állításával szemben még csak nem is 10 ember lakja, hanem 26, és ezzel, hogy nincs se kaució, se felmondási idő (jó, van, 5 nap, de az semmi), tök nagy segítség volt nekünk, de remélem, nem kell többet hasonló helyen laknunk. Képek   Ez az angyalka az ajtó mellett lógott, úgy várt minket. Még nem döntöttem el, hogy a miénk, vagy a lakáshoz tartozik, de végül is erre még bőven van időm, miutá...

Vannak képek is, majd mutatok, ha lesz netünk :) Annyira jó!