LizaGazdija

1. Az I Love Balaton 2x után még erősebbé vált az érzés, ami a nagy átúszás után fogalmazódott meg bennem: lehet, hogy érdemes lenne egyszer fél évet arra szánni, hogy megint megtanuljak gyorsúszni*, valamint kicsit felgyorsuljak, és aztán jövő nyáron nem 3 óra alatt úszni az 5,2 km-t, hanem mondjuk 1,5 alatt. 2. Megint fel kellene készülni a félmaratonra, és le is kéne futni, ha már. Ja, hogy a térdem már két éve is kicsit belehalt? De már jobban van, már szinte csak akkor fáj, ha futok :D 3. Ha már lúd, legyen kövér alapon fel kéne készülni a maratonra is, és aztán azt is le kéne futni. Eredetileg úgy terveztem 2014-ben, hogy áprilisban félmaraton, októberben maraton, csak 1. tökre szétment a térdem a félmaratonon, ezért letettem a tervről, 2. elmentem Máltára, és nem voltam otthon októberben. Maraton persze Máltán is van, csak sokkal nagyobb szívás, mint otthon, mert 1. sokkal párásabb/melegebb a levegő az év bármely szakában, 2. Máltán bőven van a távban szint, míg a budapesti ...

A tanfolyam közepén kell íratni egy tesztet a résztvevőkkel, aminek tulajdonképpen nincs következménye, de azért jelzi, ki hol tart. Nálunk ma jött el a tesztírás napja. Úgy el tudok szomorodni, amikor mindent szinte már unalomig gyakorlunk, mindenki mindenféle mondatból elmond és leír összesen vagy száz-százhúsz darabot, meghallgat még ennyit, és aztán a tesztben nem megy. És ilyen hülyeségeken csúszik el, hogy oda van írva, a mondatokat am/is/are (not)-tal kell kiegészíteni, erre 5 mondatból 3-ba beírja, hogy do/does/doesn't. Azért miután kiszámoltam a százalékokat, felvidultam. Csak egyetlen (nagyon gyenge) résztvevő nem érte el a 60%-ot, egy embernek lett 60 és 70% közötti eredménye, és ha jól emlékszem, öten írtak 80% fölöttit, ebből ketten még ráadásul a 90%-ot is túllépték. Szóval ügyesek voltak. Nem is értem, miért vagyok ilyen nyomi.

Meg tinikoromban. Lefeküdtem fél 11-kor, és még fél órán át olvastam Salinger Kilenc történetét. Az volt a terv, hogy egy órát olvasok, csak belealudtam. Gyerek- és tinikoromban hosszú éveken át minden egyes nap olvastam még egy-két órát lefekvés után, sőt az is megesett, hogy egyáltalán nem aludtam, hanem úgy mentem másnap iskolába, hogy előző este 9-től reggel 6-ig folyamatosan olvastam. Az a tény, hogy a Kilenc történet már tizenéves koromban is ott figyelt a polcomon (el is kezdtem, de csak egy-két oldalig jutott, valahogy nem volt hozzá hangulatom), és a gyönyörű, ízes, régi fordítás csak hozzátesz a nosztalgiához. Nekem tök jó volt gyereknek meg tininek lenni. Na jó, tininek lenni szívás volt, ha a társas kapcsolataimat nézzük, de az olvasás emléke mindent megszépít.

fáj a fejem. Nagyon. Pedig sosem szokott. Azon gondolkodom, lehet-e, hogy azért van ez, mert a suliban többnyire felém fújja a levegőt a ventillátor. Akárhogy is, elég kellemetlen az ügy :( Jó lenne, ha hamar elmúlna. Ami viszont jó: - tegnap itt volt Tomi, este jött, reggel ment, - végére értem a nyersfordításnak, végre mehet a szöveg letisztázása, amire nem akarok egy hétnél többet szánni. Utána kapok magamtól kb. három-négy nap pihenőidőt, amikor délelőtt _semmit sem_ csinálok, sőt mi több, 9-nél előbb nem kelek fel, aztán meg a doktorin fogok ügyködni délelőttönként, amíg meg nem kapom a következő fordítást.

Múlt héten elmaradt, de tegnap megrendezték végre, úgyhogy elmentem rá. Persze ha időben feltűnik, hogy ez nem egy szombati, hanem egy vasárnapi nap, akkor lehet, hogy nem nevezek rá, bár utólag már látom, hogy kár lett volna kihagyni. Az első megrendezése óta nézem epekedve, hogy milyen jó lenne elmenni rá, de sosem alakul úgy. Illetve most végre igen. Mivel szombat éjjelre már semmiféle szállás nem volt Zamárdiban, gondoltam, a 6:05-ös vonattal lemegyek, 8-ra, mire kezdődik a rajt, pont oda is érek a strandra, onnan még kb. fél óra, mire megtalálnak az előnevezettek között, orvosi vizsgálat, ruhatár, melegítés, stb., és akkor, ha fél 9-kor indulok, esetleg fél 11-re visszaérek, és akkor a 11-es vagy a deles vonattal visszajutok Pestre, ami azért jó, mert simán ott leszek 19:10-kor Kelenföldön, ahová értem jön a telekocsis srác. Ehhez 4-kor kellett volna kelni, fel is ébredtem, de becsuktam a szemem, hogy csak 10 percet szundizom (1-kor feküdtem, szóval nem tűnt túl reálisnak, hog...

Olyan szimpatikus volt végig a főszereplő, aztán most az utolsó 200 oldalon mintha megbuggyant volna. Hibát hibára, hülyeséget hülyeségre halmoz. Az első után csalódott voltam, a másodikat nem is akartam elhinni, és többször eszembe jutott a nap folyamán, hogy szeretném megkérdezni Huwot, mégis mire gondolt, amikor ezt cselekedte, és nem tanult-e abból, amikor más ugyanezt tette, és nagyon csúnyán megütötte a bokáját. Én úgy örültem, hogy milyen jó élete lesz ennek a gyereknek, és simán elfuserál mindent, miközben az apja meg a testvérei kézzel-lábbal tiltakoznak ez ellen. De hát hiába, Huw nagyon okos, a számtalan testvére meg az apja tapasztalata nem lehet valid, ő viszont majd mindent tud. Tipikus tini, ehh. Azt hiszem, viszonylag régen sikerült ennyire beleélni magam egy könyvbe. Tudott valamit a nagyanyám, amikor sok-sok évvel ezelőtt elolvasásra javasolta.

Amikor a Flixbus átvette a Bécs-Budapest járatot a Eurolinestól, az volt a szöveg, hogy így majd irtó olcsón, akár 1500 Ft-os áron lehet utazni per irány az eddigi 3000-5900 Ft helyett. Na, hát ebből az lett, hogy ha nem foglalsz buszjegyet hetekkel előre (mely esetben amúgy szintén nem 1500, hanem 3000 az ár, legalábbis én még 1500 Ft-os jeggyel nem találkoztam), szóval ha nem találod ki elég hamar, hogy utazni akarsz, akkor 9200 Ft-odba is fájhat az út. Per irány. Miközben a Eurolines idejében a retúr került 8900 Ft-ba. Ez már önmagában is pofátlanság, de a szolgáltatás minősége is drasztikusan romlott. Az egy dolog, hogy nincs wifi, mert az eddig sem volt mindig, de hogy a WC-ben olyan szag legyen, hogy kis híján elhánytam magam, amikor bementem (és azért mentem be, mert az első, második és harmadik óvatos próbálkozás után megszoktam a Eurolinesnál, hogy tök kulturált a WC), sőt ne legyen víz sem, amivel kezet mossak, hát, ez konkrétan bicskanyitogató. Annyira igazságtalannak ér...