LizaGazdija

Ki van írva az ajtajára kívül-belül, hogy a veszekedések elkerülésének érdekében mindenki írja be magát a táblázatba arra az időpontra, amikor mosni szeretne. Gondolkodtam rajta, mi ok lehet még veszekedésre azon túl, amikor valaki órákra a mosógépben felejti a holmiját mosás után, és a következő nem jut hozzá a géphez. Na, ma reggel megtudtam. Még tegnap beírtam magam reggelre, le is ballagtam negyed 10 körül, aztán látom ám, hogy foglalt mindkét mosógép. Ránéztem a táblázatra, utánam, 11-re volt beírva valaki. Szerencsére épp ekkor járt le a jobb mosógép, hát, gond nélkül kikaptam belőle, ami benne volt, és betettem a holmimat mosni. Érdekes, érdekes.

Izgalmas, amikor valaki, aki 11 (!) éve csúnyán átvert, egyszer csak közli, hogy nagyon bánja és sajnálja, és sokat gondolkodik rajta, mi lett volna, ha akkor azt a dolgot nem úgy intézi. Majd azt is elmondja, hogy mi barátok vagyunk. ( :O ) Két dologra tudok gondolni. 1. Jó a dumája. 2. Nem érdemes gonoszkodni, mert később esetleg nehezen békélsz meg magaddal. Esetleg ezek keveréke.

Joanne Harris az egyik kedvenc írónőm, és több szép emlék is köt hozzá. Az ő Chocolat című regénye volt az első nem könnyített olvasmányom angolul tizenpár éve, és nagyon nagy öröm volt, hogy értettem. Az ő Faith and Hope Go Shopping című novellájának köszönhetem, hogy ma fordítok. Amikor néhány éve Magyarországon járt, természetesen elmentem az író-olvasó találkozóra, dedikáltattam vele az összes kötetet, ami akkor megvolt (nem kevés), és nagyon szimpatikus volt, mert minden olvasójával beszélgetett, úgy nézett ki, mint akit tényleg érdekelnek azok a vadidegen emberek, és azt is szívesen vette, amikor egy nő odaült mellé egy hosszabb beszélgetésre. No, de mondjak valamit erről a kötetről is. A kedvenc történeteim (nem meglepő módon) Faith és Hope novellái lettek. Nagyon a szívembe zártam ezeket az idős hölgyeket már kilenc éve, és nagyon megörültem, amikor láttam, hogy megint van róluk hír. Az első novella, az utazós jobban tetszett, mert jólesett, hogy Chris milyen szépen bánik a nén...

Az van, ehhez kétség sem fér. Például váratlanul úgy alakult, hogy a jövő héten elutazom az olasz határ közelébe (6 óra vonatozásra található innen a hely), és napokig folyamatosan végtelen havat fogok látni. Hacsak addig el nem olvad a hó, de hát az nagyon csúnya lenne tőle. Majd erről mesélek később. Reméljük, lesz mit. Jut eszembe, a szombati hótalpas túráról is mesélhetnék, végül is arról is van mit. Na, majd arra is sort kerítek.

Este hatkor jöttem rá, hogy elfelejtettem megenni ebéd után a napi betevő négy kocka csokimat. Elfelejtettem. A csokit.  És utólag sem ettem meg, mert már hat óra volt, és hat után nem eszem. Ez valami egészen új.

Esztin keresztül Mutocskától kaptam kölcsön, és azt tudtam róla, hogy előttem többeknek nem tetszett, illetve nagyon kis hányada tetszett. A rajzok nagyon szépek, de a mesék és versek között akadt, ami kifejezetten nem tetszett nekem sem. Azért akadt bőven, amelyik kifejezetten igen: Schein Gábortól a Várakozás (ezt idéztem is itt), Zágoni Balázstól a Barni és a három angyaljárás, Böszörményi Gyulától a Lopotnyik és banyabú-dugó, Németh Zoltántól a Találmány, Berg Judittól A zöldlábú angyal, May Szilviától az Egérrágta karácsony, Petőcz Andrástól a Karácsony volt, majdnem karácsony, Lackfi Jánostól a Hagyma és az angyallárma, Podmaniczky Szilárdtól a Téli karácsony, Lugosi Viktóriától a Brokkoli. Azt hiszem, ha gyerek lennék, olyan lenne nekem ez a könyv, mint a Mikulástól karácsonyig és a Hópihe karácsony volt, amikor még igazán gyerek voltam – minden adventkor rongyosra olvastam mindkettőt.

egészen fergeteges, mennyire sok embernek nem sikerül megértenie, hogy a pedagógusok nem a magasabb fizetésért, de még csak nem is önmagukért tiltakoznak és tüntetnek, hanem főleg a gyerekekért, akiket jobbra-balra rángat, és orrba-szájba szívat a rendszer közvetlenül és közvetve is. Születik erről egy cikk, és mi a reakció a kommentelők körében? Rohadt tanárok, mit ugatnak, kéne a több pénz, mi, hát, fogják be, másnak is kéne, mégsem tüntetget. OMG.