Joanne Harris: A Cat, a Hat and a Piece of String
Joanne Harris az egyik kedvenc írónőm, és több szép emlék is köt hozzá. Az ő Chocolat című regénye volt az első nem könnyített olvasmányom angolul tizenpár éve, és nagyon nagy öröm volt, hogy értettem. Az ő Faith and Hope Go Shopping című novellájának köszönhetem, hogy ma fordítok. Amikor néhány éve Magyarországon járt, természetesen elmentem az író-olvasó találkozóra, dedikáltattam vele az összes kötetet, ami akkor megvolt (nem kevés), és nagyon szimpatikus volt, mert minden olvasójával beszélgetett, úgy nézett ki, mint akit tényleg érdekelnek azok a vadidegen emberek, és azt is szívesen vette, amikor egy nő odaült mellé egy hosszabb beszélgetésre.
No, de mondjak valamit erről a kötetről is. A kedvenc történeteim (nem meglepő módon) Faith és Hope novellái lettek. Nagyon a szívembe zártam ezeket az idős hölgyeket már kilenc éve, és nagyon megörültem, amikor láttam, hogy megint van róluk hír. Az első novella, az utazós jobban tetszett, mert jólesett, hogy Chris milyen szépen bánik a nénikkel, és milyen ügyesen eléri, hogy csalódottságukban is sokkal jobban érezzék magukat, mint azok, akiket nem ért csalódás. A második novella nyomasztó volt – szörnyű belegondolni, hány idős emberrel történik meg (nem csak az idősek otthonában), hogy teljesen ép szellemileg, mégis úgy bánnak vele, mintha teljesen demens lenne. És akkor az is mennyire szomorú, ahogy ebben a történetben (és nyilván sokszor az életben) a valóban demens hölggyel bánnak… Elgondolkodtató.
A többi történet közt volt egy-kettő, ami nem annyira tetszett, például a Wildfire után elbizonytalanodtam, vajon mennyire érdekelnek engem az írónő Rúna-regényei. Viszont jó volt még a Muse, a Cookie és a Dee Eye Why is, sőt nekem a Game is tetszett, pedig az elég beteg. Szerettem a kísértettörténeteket is, és jó volt látni, mennyivel jobbak ezek, mint az a korai regény, amit olvastam Joanne Harristől, és amit leginkább ki kellett volna hagyni. (The Evil Seed a csoda címe, de ne olvassátok el. Én szóltam. Meg az előszóban Joanne Harris is utal rá, csak nekem akkor már késő volt, mert már megvettem a regényt.)
A novelláskötet után jól meg is jött a hangulatom a többi könyvéhez, ami már megvan, de még nem olvastam, úgyhogy most egy darabig ő lesz műsoron, úgy néz ki.
No, de mondjak valamit erről a kötetről is. A kedvenc történeteim (nem meglepő módon) Faith és Hope novellái lettek. Nagyon a szívembe zártam ezeket az idős hölgyeket már kilenc éve, és nagyon megörültem, amikor láttam, hogy megint van róluk hír. Az első novella, az utazós jobban tetszett, mert jólesett, hogy Chris milyen szépen bánik a nénikkel, és milyen ügyesen eléri, hogy csalódottságukban is sokkal jobban érezzék magukat, mint azok, akiket nem ért csalódás. A második novella nyomasztó volt – szörnyű belegondolni, hány idős emberrel történik meg (nem csak az idősek otthonában), hogy teljesen ép szellemileg, mégis úgy bánnak vele, mintha teljesen demens lenne. És akkor az is mennyire szomorú, ahogy ebben a történetben (és nyilván sokszor az életben) a valóban demens hölggyel bánnak… Elgondolkodtató.
A többi történet közt volt egy-kettő, ami nem annyira tetszett, például a Wildfire után elbizonytalanodtam, vajon mennyire érdekelnek engem az írónő Rúna-regényei. Viszont jó volt még a Muse, a Cookie és a Dee Eye Why is, sőt nekem a Game is tetszett, pedig az elég beteg. Szerettem a kísértettörténeteket is, és jó volt látni, mennyivel jobbak ezek, mint az a korai regény, amit olvastam Joanne Harristől, és amit leginkább ki kellett volna hagyni. (The Evil Seed a csoda címe, de ne olvassátok el. Én szóltam. Meg az előszóban Joanne Harris is utal rá, csak nekem akkor már késő volt, mert már megvettem a regényt.)
A novelláskötet után jól meg is jött a hangulatom a többi könyvéhez, ami már megvan, de még nem olvastam, úgyhogy most egy darabig ő lesz műsoron, úgy néz ki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése