LizaGazdija

Hullámvasút van bennem. Sokszor eszembe jut, hogy ez milyen rossz, hogy elmúltam már 28 éves is, és még mindig ott tartok, hogy sehol, kilátásban sincs, hogy majd valamikor lesz saját családom, pedig már mióta szeretnék, közben a volt osztály- és csoporttársak férjhez mennek / megnősülnek, első, második, sokadik gyereküket várják és / vagy nevelik. Amikor ez így elhatalmasodik rajtam, két dologgal próbálom megnyugtatni magam, hogy ne süllyedjek nagyon mélyre. - Az lenne logikus, hogy akkor találjam meg azt, akivel mindketten el tudjuk képzelni a közös saját családot, amikor befejeztem a vándorló életmódot (meg mondjuk ő is), és úgy élek valahol, hogy leengedek, mármint olyan értelemben, hogy közben semmilyen szinten nincs a gondolataimban, hogyan kezdem majd el a következő helyen az életemet, mert nincs következő hely, mert jó helyen vagyok, pont. Ez reményeim szerint Bécsben lesz. Tehát a logika (na jó, a megérzés is) azt vetíti előre, hogy Bécsben lesz jó nekem. Nem biztos, hogy ...

Tényleg sokkal könnyebb úgy olvasni idióta híreket otthonról, hogy nem vagyok ott. Kicsit elszomorít ugyan, de nem fordulok be napokra egy-egy hülyeségtől, mert nem érint közvetlenül, mivel nem élek benne minden egyes nap. Külön jó, hogy az itteni idióta híreket is hasonlóan könnyen elolvasom, és azoktól sem fordulok be napokra. Azok meg azért nem érintenek közvetlenül, mert nem vagyok máltai, és nem is itt tervezem leélni az életemet. Ebből az következik, hogy annak, aki hasonlóan nehezen vonja ki magát az idióta hírek hatása alól, tiszta haszon külföldön időzni.

Ott van az a rengeteg ember, de tényleg több ezer, aki megpróbál elmenekülni otthonról, ahol sok esetben évek óta polgárháború van, a fele már út közben meghal, mert felborul a csónak, kidobják, vagy csak simán nincs olyan állapotban, hogy túléljen egy ekkora utat ilyen körülmények között, aki meg szerencsésen kiköt valahol, általában Máltán vagy Olaszországban, annak a feje fölött marják egymást az EU országainak miniszterei, hogy most akkor ki mennyit fogadjon be közülük, mert senkinek sem kell egy sem, mert van elég baja nélkülük is, és úgy érzi, ne neki kelljen már megmenteni a világot. Ezek az emberek meg nem tehetnek semmiről, csak szeretnének túlélni, meg valahol új életet kezdeni, miközben tudják, hogy jó eséllyel sosem mehetnek többet haza. (Ismerek ilyet itt Máltán, öt éve jött át valami kis lélekvesztőn Eritreából, azóta nem látta a családját, és nem is lát rá esélyt, hogy valamikor fogja.) Ez valami elképesztően szomorú sors. Nincs konklúzió, csak úgy elgondolkodtam ezen, m...

Keveset és rosszul, de gyönyörű volt a tenger a sétányról nézve, láttam egy csomó embert, és kaptam ingyen pólót. Nevezési díj nem volt. Meg még tengerparti kettlebell edzésen is voltam, és az is tiszta flow élmény volt. Jó nekem. Először dolgoztam Aztán haldokoltam, amikor a csapattársaim dolgoztak Végül nyújtottunk É meg úsztam egyet

Valószínűleg soha nem fogom megszokni a megnyúzott, kibelezett nyulak látványát a hentesnél és a szupermarket húspultjában. Ahányszor meglátom, ledermedek, és kedvem lenne futva elhagyni az üzletet.

Két éve találkoztam néhányszor egy sráccal, miután fél napokat beszélgettünk Facebookon, és úgy tűnt, ő lesz az, akit keresek. Aztán a találkozások alkalmával kiderült, hogy nem ő az. Időnként szoktunk beszélni. Amikor ő egyedül volt, én meg nem, és írt, mindig beszélgettem vele, nem zártam rövidre a dolgot. Nem sokat dumáltunk, fél órát, max. egyet. Aztán most eszembe jutott, mi lehet vele, ráírtam, ő meg elmesélte, hogy van egy új barátnője, szerelmes, majd két mondatban lepattintott. Most nem azért, de ez szerintem csúnya. Nem mintha nem lenne mindegy - megjegyeztem, többet nem kérdezem meg, hogy van, ha meg ő igen, majd válaszolok két tőmondatban.

Ez például nagyon durva. De úgy igazán nagyon.