LizaGazdija

Most az a szakasz van, amikor mindenen sírok. De tényleg mindenen. Nagyjából bármin, ami eszembe jut, e-maileken, azok hiányán, zenéken, mások boldogságán, mások bánatán. Reménytelen. Nem tudom, mitől fog ez elmúlni, de remélem, gyorsan lesz változás, mert ez így nekem nem jó, nagyon nem. Annak érdekében, hogy azért ne bőgjek megállás  nélkül, és főleg ne bőgjek a munkahelyemen, igyekszem jó dolgokra gondolni. Az egyik legjobb dolog az, hogy az öt fordításomból, ami a kiadónál van, három rövidesen megjelenik, legalábbis erre utal az, hogy már van adatlapjuk a Molyon.

Én most annyira, de annyira egyedül érzem magam.

Onnan lehet tudni, hogy nem tervezek itt nagyon hosszú távra, és nem kezdtem el "helyinek" tekinteni magamat, hogy mindig meglepődöm, amikor valaki megkérdezi, visszamegyek-e majd ide vagy oda, pl. a Blue Grottóhoz vagy Marsaskala tengerpartjára. Miért mennék? Odamentem, láttam, szép volt, kész. Vagyis nem válogatok magamnak kedvenc helyeket. Vagyis turista vagyok.

Éjjel megvolt az első máltai viharom. A legnagyobb napilap, a Times of Malta is megírta! Két dolgot tud itt egy vihar: marha hangos és baromi ijesztő. Sosem szerettem az ilyesmit, főleg a villámlást, attól mindig féltem. 10-12 éves koromig ilyenkor egy pokrócot erősítettem az íróasztalom szélére, és az így keletkezett kuckóban kórusban reszkettünk Liza kutyámmal. De komolyan: ültünk egymás mellett, ő hozzám bújt, én átöleltem, és minden csattanásra egyszerre rezzentünk össze. Aztán ahogy én nagyobb lettem, Liza meg süketebb (és már nem zavarta a dörgés - ő elsősorban attól félt), azt a módszert választottam inkább, hogy vihar esetén elhúztam a sötétítőt, majd amikor elköltöztem otthonról, lehúztam a redőnyt. A dörgést sem szeretem, de azt elviselem, és ha le van húzva a redőny, akkor legalább a villámokat nem látom. Itt viszont nincs redőny, az asztal alatt alváshoz meg talán már öreg vagyok, és kényelmes sem lenne. Meg Liza se lenne hozzá, pedig a kuckó tőle (is) volt jó. Mivel a tegn...

Rám ír a Badoon, hogy szívesen beszélgetne velem. (Jelzem, nálam be van állítva, hogy csevegni szeretnék.) Visszajelölöm, hogy oké, csevegjünk. Erre írja, hogy március óta van Máltán, tök szívesen találkozna is akár, úgy mégis könnyebb beszélgetni. Mondom, oké. Erre kapok egy kilométer hosszú levelet, hogy ő milyen jó a munkájában (mosogat), és csak úgy kapkodnak utána a szállodák, és végre beindult a szekér, és ő nagyon romantikus, és már öreg a rövid kapcsolatokhoz, és ma pont Sliemában jár, és reméli, ma lesz a napja, hogy végre (!) személyesen is megismerhet*, és majd meglátjuk, hogy lesz-e ebből kapcsolat, vagy sosem találkozunk többet. Erre én megírtam neki Facebookon** (hosszas tökörészés meg finomkodás után, nehogy megbántódjon), hogy nekem ez így nyomasztó, mert bár tényleg jobb valakivel, mint egyedül, én nem szeretnék úgy találkozni senkivel, hogy akkor mi most össze akarunk jönni, mert alapvetően megvagyok magamban, és nem akarok ilyen jellegű stresszt meg görcsöt. Erre ...

Öt éve egy hastáncos fórumon jött szembe ez a rosszmájú megjegyzés az akkori hastánctanárommal kapcsolatban, aki annyi idős, mint én: "És öt év múlva hol lesz már B.K.?" Nos, azóta volt már Miss Hastánc Hungary, számtalan külföldi fellépésen vett részt, és mostantól már nem a mestere égisze alatt dolgozik, most nyitja a saját iskoláját. Szerintem eléggé ott van. És ha hazamegyek, akarok hozzá járni megint. Ezgi, a török lány után ő volt a kedvencem, hozzájuk foghatót azóta sem találtam.

Azért rossz lehet úgy élni, hogy elhiszünk minden létező összeesküvés-elméletet, és meg vagyunk győződve róla, hogy a világ kormányai az életünkre törnek, és _direkt_ terjesztik az ebolát, meg veszélyes vegyi anyagokkal szórnak minket. A gonosz mindenüket!