LizaGazdija

Szerencsére bedurrant a bölcsességfogam, úgyhogy most lüktet a fél fejem, meg nem tudom rendesen kinyitni a számat, de az eddigi tapasztalatok alapján hamar el fog múlni, mondjuk legkésőbb hétvégére. Egyszer most már rászánom magam, hogy kihúzassam, ha hazamegyek, mert kb. kéthavonta elmegy erre három-négy nap, és már unalmas. Ma is egész nap fordítottam, elég fáradt is vagyok. A szobámban nem tudok haladni, mert nagyon kemény a székem, és csak egyenes háttal lehet ülni rajta, hátradőlni nem tudok. De nem baj, mert rájöttem, hogy tök jó kis kuckót tudok építeni magamnak a vendégszobában, úgyhogy most erre szoktam rá. Az a napirend, hogy felkelek legkésőbb 8-kor, legkésőbb 9-kor leülök fodítani, aztán 1 körül van egy óra ebédszünet, amibe belefér A dadus egy része is ebéd mellé (most ez az aktuális sorozatom, és nagyon jól tud esni egy-egy rész), aztán 2-től megint csinálom, amíg bírom, tegnap például 7-ig, ma csak 5-ig, mert nem bírtam tovább. De haladok, és ez a fontos. Utána muszáj...

Kiírtam, hogy vállalok magánórákat angolból. Sokan itt jönnek rá, hogy nem tudnak eléggé angolul ahhoz, hogy dolgozhassanak, ezért kell nekik tanár. Írt is egy nő, hogy a kislányának kellene órákat tartani, heti ötöt, mert akkor mehet itt iskolába, ha alapfokon tud angolul, mennyit kérnék. Mondtam, 8 eurót. Ezt úgy találtam ki, hogy körbenéztem, mennyiért kínálják mások az órákat, láttam, hogy 12-15 euró között, gondoltam, akkor én kérek 10-et, de nyilvánvaló, hogy ha minden nap akar jönni valaki, akkor tőle kevesebbet fogok kérni, mondjuk 8-at. Megjegyzem, ennyit otthon is elkér forintban bármelyik magántanár. Reakció: "Szia! Ne haragudj,de ez nekem nagyon sok!!Főleg ha azt nézem ,hogy egy 6éves gyerekről beszélünk és nem heti 2-3 alkalommal kéne hanem minden nap!!!Azért nagyon szépen köszönöm." Fú, de kiakadtam, azt a mindenit! Rendben, nagyon sok. Nincs közöm hozzá, miért sok neki, nem is érdekel, a magánügye. Itt meg is állhatott volna. Megkérdezte, mennyi, én mondtam...

Van egy pasi az egyik "külföldiek Máltán" jellegű FB-csoportban, és valami egészen hihetetlen számomra, amit csinál. Ahányszor beírja valaki, hogy munkát keres a szigeten, odakommenteli a következőt: "Sok sikert hozzá! Én több mint fél éve vagyok itt, de még nem találtam semmit." Valaki már rá is szólt, hogy "kösz, ettől sokkal jobban érzem magam", de nem vette a lapot. Most meg kiírta egy srác, hogy elhagyta a telefonját ezen és ezen a buszon, ha valaki esetleg megtalálná, legyen szíves, hívja fel őt ezen és ezen a számon. Erre a pasi: "Mostanában megszaporodtak a telefonlopások. A feleségemnek tök egyszerű telefonja volt, mégis ellopták, úgyhogy esélytelen, hogy a tiéd előkerüljön. De ha gondolod, bemehetsz a rendőrségre." Mennyire sz*r lehet már ennyire negatív gondolatok között élni? És most nem arra gondolok, hogy a srác telefonja pikk-pakk meglesz, mert tényleg, ha eltűnik egy menő mobil, akkor az jó eséllyel úgy is marad, de egyrészt ezt m...

Vérzik a szívem ezért a házért :( Miért nem lehet vigyázni az értékekre? Ugyanitt fogalmam sincs, a gépem miért csinál fekete-fehéret abból a képből, amit egy nagyobból vágok ki, de már halálosan unom.

Egyre feszültebb vagyok attól, hogy nincs munka, pedig lehetne, többen adnának, csak ahhoz kell a papír, ami intéződik, csak nem elég gyorsan. Az benne a szép, hogy ezt akkor sem lehetne máshogy, ha nem itt derült volna ki, hogy kell ez a papír, hanem még otthon, mert ezt csak itt lehet intézni, személyesen. Szuper. Úgyhogy most keresek más típusú munkákat is, aztán meglátjuk. Muszáj dolgoznom, mert nem bírok már itthon ülni, akkor sem, ha így tudok haladni rendesen a fordítással. Kipróbáltam egy újabb edzőtermet, ott is a stepet. Ebben a teremben van öltöző, de a szekrényt csak saját lakattal lehet zárni, viszont az edzésre nyugodtan be lehet vinni a táskát, bőven van hely. Annak a résznek, ahol az edzések vannak, üvegből van a fala, ezért végig ott ácsorgott néhány pasi, és bámult befelé. Nagyon cuki. A légkondit valami döbbenetes mértékben nem tudják használni - egész órán maximumon fújták ránk a hideg levegőt, aminek következtében óra végére kihűlt a kezem, és megfájdult a torkom...

Miután péntek óta nem sikerült időt találni arra, hogy találkozzunk, mert folyamatosan a kollégákkal kell bratyizni munka után, késő estig, és ez még szerdáig így is lesz, nagyon érdekeset sikerült mondani. Nagyon tetszem neki, szerinte ő is nekem, és ha két ember tetszik egymásnak, akkor ott csak jó dolgok történhetnek. Meg valami olyasmi is volt, hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll előttem. Tehát konkrétan közölte, mire kellek, és nem örült, amikor megmondtam, hogy ezt felejtse el. Az a csodálatos ebben, hogy egymás után jönnek ezek a tök egyforma alakok, és mindegyik úgy, hogy én nem is csinálok semmit, nem én keresem őket, nem én veszem fel velük a kapcsolatot, és momentán még csak nem is akarok pasit látni sem. Egyszerűen nem értem, miért történik ez velem, de kva unalmas, annyi bizonyos.

Claire hajnalban utazott el, a nappaliban eldobált sörösdobozt, a teli hamutartót, valamint a szárítót fullra pakolva persze itt hagyta. Döbbenet ez a csaj, na. Napközben fordítani próbáltam, több-kevesebb sikerrel. Annyit nem haladtam, mint amennyit akartam, de majdnem annyit igen. Nagyon bele kell húzni most már, nem lesz ez így jó. Este elmentem Paolóval és a barátaival, egy bolgár pasival meg egy magyar nővel iszogatni, megnézni a szomszéd falu, Gzira festáját, aztán csatlakozott hozzánk Panna, beültünk egy pubba, és megnéztük a VB-döntőt. Voltunk vagy tízen összesen, és én voltam az egyetlen, aki a németeknek szurkolt (csak a meccs kb. 30. percében döntöttem úgy, hogy szurkolni fogok, és ha már német szakos voltam, akkor úgy illik, hogy a németeket válasszam), és végül csak nekem lett jó a végén. Paolo barátai amúgy tök szimpatikusak, nagyon érdekes beszélgetéseik voltak - azért nem beszélgetéseink, mert én általában először külső megfigyelő vagyok, ha bekerülök egy közösségbe...