LizaGazdija

Azt a mindenit, mekkora sorozat! Lassan végére érek a HIMYM-nek, már csak a sorozatzáró dupla rész van hátra, de azzal meg szeretném várni T-t, akit nagy lelkesedésemben simán leelőztem, ezért elkezdtem gondolkodni, mit nézzek várakozás közben, na meg majd a vége után. Sherlock Holmest mindig is szerettem, és mivel eddig csak kilenc darab másfél órás rész készült el, a többi meg majd két év múlva várható, gondoltam, ha nagyon ráfüggök, akkor sincs semmi, gyorsan a végére fogok érni. Úgyhogy most este meg is néztem a legelső epizódot. Martin Freemant amúgy is nagyon szeretem, és itt sem okozott csalódást, Benedict Cumberbatch meg eddig ismeretlen volt számomra, de most majd megszeretem, mert ő is zseniális. Fura ez, mert nem szeretem, ha modernizálnak valamit, pl. viszkettem a Salemi boszorkányok alatt (színházban láttam, majd talán odáig is eljutok, hogy írjak róla) a pap aktatáskájától, de itt valamiért működik. Teljesen hihető lenne, hogy Sir Arthur Conan Doyle eleve így írta ...

Hétfőn kinyitottam a hűtőt, kiesett belőle egy csoki, leguggoltam, hogy felvegyem, majd lendületesen felálltam, és mivel nyitva volt a hűtőajtó, jól el is trafáltam azt a fejemmel. Nem az a csúnya, hanem az, hogy még ma is fáj, hol jobban, hol kevésbé. Pedig már elmúlhatna.

Álmomban anyuékkal laktam, de egy másik házban. Óriási volt, háromszintes, hatalmas terekkel, és volt egy macskánk. Aztán anyu meghalt, és volt egy édestestvérem, és mindketten választani akartunk anyu dolgai közül emlékbe, és én a porcelánfejű babát tettem el (egyébként sokáig ott ült anyu polcán a valóságban, csak egyszer eltört, de itt ép volt), és a nővérem/húgom erre berágott, és mondta, hogy az egy nagyon ronda baba, én meg úgy éreztem, csak azért dühös, mert ő is azt akarta volna eltenni, és amikor a kezembe vettem a babát, nagyon sírtam. Aztán egyszer kigyulladt a ház, és nagyon gyorsan össze kellett kapkodni a holminkat, és anyu is ott volt, ami fura, mert a porcelánfejű baba még mindig a táskámban figyelt. Nagyon gyorsan próbáltam eldönteni, mi kell és mi nem, viszonylag hamar ment is, csak akkor sírtam el magam, amikor belegondoltam, hogy porig fog égni a sok gyönyörű könyvem, és akkor felmarkoltam azokat, amik a "mostanában olvasós" polcomon vannak, plusz a Múmino...

- Van a Bezzeganya, ami a Poronty utódblogja, és amit elég sokáig elég sűrűn olvastam. Volt ott egy kommentelő, egy nagymama, aki tök szimpatikus stílusban adott tanácsokat az aggódó anyukáknak, és nagyon jó kis sztorikat mesélt a gyerekeiről meg az unokájáról, néha meg a saját gyerekkoráról. Most már legalább két éve csak néhány havonta jut eszembe benézni, és amikor ma odakattintottam, akkor ennek a kommentelőnek a temetéséről készült beszámoló fogadott. Instant sírhatnék, pedig nem is ismertem. - A tegnap esti lelkizés is eléggé megviselt. Nem véletlen, hogy nem cseréltem le a német szakot pszichológiára másodévben, tudta az őrangyalom, hogy mit csinál, amikor nem engedte. Bele is rokkannék. Nagyon rossz érzés, hogy nagyon sajnálom, és nem tudok mit tenni, mert ami megtörtént, azon nem tudok változtatni. Persze enyhíteni lehetne, talán történik is, de... - Rossz, hogy hiányzik valaki, és nem láthatom, mert nem akar olyan gyakran látni, mint én őt. De tudom, hogy ez a megállapodá...

Ha emlékeztek, tavaly áprilisban voltam Horvátországban egy konferencián, ahol egy népszerű horvát gyerekkönyvet (Ivana Brlic-Mazuranic: Dikics inas csudálatos viszontagságai) hasonlítottam össze egy magyarral (Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér), mégpedig abból az apropóból, hogy ugyanazon évben adták ki őket. Az előadásból tanulmányt is kellett írni, aminek a leadási határideje április 17. volt. Mármint 2013. április 17., a kiutazásom napja. Akkor el is küldtem a szövegemet. Elég sokat olvastam hozzá, elég sokáig írtam, Andi nénivel együtt is átnéztük, szóval nem egy két óra alatt összecsapott izéről volt szó. Idén, tehát 2014. márciusban megjött a reakció: nem elég magas színvonalú, így nem kerül be a konferencia tanulmánykötetébe. Meglepődtem, mert eddig még egyik tanulmányomra sem mondtak ilyet, de elfogadtam. Aztán írtak, hogy ha a két bírálat és a kapcsolattartóm segítő megjegyzései alapján átdolgozom, mégis bekerülhet a kötetbe. Neki is álltam elolvasni a bírálatokat,...

Felmondott az egyetemen a kedvenc amerikanisztikás tanárom, aki egyben a témavezetőm is volt, Ryan. Nagyon elszomorított a hír, pedig már hány éve nem vagyok egyetemista*. De Ryan az amerikanisztika szakhoz tartozik, szerves része, kell oda. Azt sem tartom kizártnak, hogy elhagyja az országot, miután a jövőbeli terveit illetően úgy fogalmazott, hogy " I am ready for new challenges, preferably those that are freelance and allow us to be mobile", tehát készen áll az új kihívásokra, lehetőleg olyanokra, amik lehetővé teszik, hogy szabadúszó és mobilisabb legyen. Mindenképpen el kell mennem vele kávézni egyet, beszélgetni még egy jót, mielőtt még örökre elveszítem a lehetőséget. End of an era. *Négy és fél, wow. Az pont annyi, mint amennyi ideig az voltam.

Pénteken kicsit tanítottam, aztán szaladgáltam a városban, később beszélgettem a Cserpesben Danival, majd ruhát akartunk venni Brigivel, de nekem nem jött össze, mert egyszerűen semmit sem találtam magamra. Nagyon rossz élmény volt, ezért utálok "shoppingolni". De megpróbálom nem feladni, és talán holnap délután ráveszem magam még egy körre, mert van még egy-két üzlet a közelben, ahová pénteken nem mentünk be, és megfizethető. Amúgy péntek este még futni is kimentem, amikor elállt a zuhé, és eddigi legjobb eredményemet sikerült megalkotni, 32:20 alatt körbeértem a szigeten. Az volt a stratégia, hogy végig olyan gyorsan futok, ahogy tudok, semmi kocogás meg lazsálás, és ezzel mindjárt javítottam is kb. 3/4 percet. Ez a nem semmi. Futás előtt fényképezgettem kicsit a telefonommal. Ma meg délelőtt találkoztam az Andikkal,  és a Millenárison tartottunk ajándékozást (nekik névnapjuk, nekem szülinapom alkalmából), majd délután kimentem Blankához, beszélgettünk egy csomót meg m...