LizaGazdija

- Van a Bezzeganya, ami a Poronty utódblogja, és amit elég sokáig elég sűrűn olvastam. Volt ott egy kommentelő, egy nagymama, aki tök szimpatikus stílusban adott tanácsokat az aggódó anyukáknak, és nagyon jó kis sztorikat mesélt a gyerekeiről meg az unokájáról, néha meg a saját gyerekkoráról. Most már legalább két éve csak néhány havonta jut eszembe benézni, és amikor ma odakattintottam, akkor ennek a kommentelőnek a temetéséről készült beszámoló fogadott. Instant sírhatnék, pedig nem is ismertem. - A tegnap esti lelkizés is eléggé megviselt. Nem véletlen, hogy nem cseréltem le a német szakot pszichológiára másodévben, tudta az őrangyalom, hogy mit csinál, amikor nem engedte. Bele is rokkannék. Nagyon rossz érzés, hogy nagyon sajnálom, és nem tudok mit tenni, mert ami megtörtént, azon nem tudok változtatni. Persze enyhíteni lehetne, talán történik is, de... - Rossz, hogy hiányzik valaki, és nem láthatom, mert nem akar olyan gyakran látni, mint én őt. De tudom, hogy ez a megállapodá...

Ha emlékeztek, tavaly áprilisban voltam Horvátországban egy konferencián, ahol egy népszerű horvát gyerekkönyvet (Ivana Brlic-Mazuranic: Dikics inas csudálatos viszontagságai) hasonlítottam össze egy magyarral (Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér), mégpedig abból az apropóból, hogy ugyanazon évben adták ki őket. Az előadásból tanulmányt is kellett írni, aminek a leadási határideje április 17. volt. Mármint 2013. április 17., a kiutazásom napja. Akkor el is küldtem a szövegemet. Elég sokat olvastam hozzá, elég sokáig írtam, Andi nénivel együtt is átnéztük, szóval nem egy két óra alatt összecsapott izéről volt szó. Idén, tehát 2014. márciusban megjött a reakció: nem elég magas színvonalú, így nem kerül be a konferencia tanulmánykötetébe. Meglepődtem, mert eddig még egyik tanulmányomra sem mondtak ilyet, de elfogadtam. Aztán írtak, hogy ha a két bírálat és a kapcsolattartóm segítő megjegyzései alapján átdolgozom, mégis bekerülhet a kötetbe. Neki is álltam elolvasni a bírálatokat,...

Felmondott az egyetemen a kedvenc amerikanisztikás tanárom, aki egyben a témavezetőm is volt, Ryan. Nagyon elszomorított a hír, pedig már hány éve nem vagyok egyetemista*. De Ryan az amerikanisztika szakhoz tartozik, szerves része, kell oda. Azt sem tartom kizártnak, hogy elhagyja az országot, miután a jövőbeli terveit illetően úgy fogalmazott, hogy " I am ready for new challenges, preferably those that are freelance and allow us to be mobile", tehát készen áll az új kihívásokra, lehetőleg olyanokra, amik lehetővé teszik, hogy szabadúszó és mobilisabb legyen. Mindenképpen el kell mennem vele kávézni egyet, beszélgetni még egy jót, mielőtt még örökre elveszítem a lehetőséget. End of an era. *Négy és fél, wow. Az pont annyi, mint amennyi ideig az voltam.

Pénteken kicsit tanítottam, aztán szaladgáltam a városban, később beszélgettem a Cserpesben Danival, majd ruhát akartunk venni Brigivel, de nekem nem jött össze, mert egyszerűen semmit sem találtam magamra. Nagyon rossz élmény volt, ezért utálok "shoppingolni". De megpróbálom nem feladni, és talán holnap délután ráveszem magam még egy körre, mert van még egy-két üzlet a közelben, ahová pénteken nem mentünk be, és megfizethető. Amúgy péntek este még futni is kimentem, amikor elállt a zuhé, és eddigi legjobb eredményemet sikerült megalkotni, 32:20 alatt körbeértem a szigeten. Az volt a stratégia, hogy végig olyan gyorsan futok, ahogy tudok, semmi kocogás meg lazsálás, és ezzel mindjárt javítottam is kb. 3/4 percet. Ez a nem semmi. Futás előtt fényképezgettem kicsit a telefonommal. Ma meg délelőtt találkoztam az Andikkal,  és a Millenárison tartottunk ajándékozást (nekik névnapjuk, nekem szülinapom alkalmából), majd délután kimentem Blankához, beszélgettünk egy csomót meg m...

Két idézet is szembejött a napokban, amire nagyon bólogattam. "(…) odabent leláncoltam a nőt, akiből talán soha nem értettem meg semmit. Egy nőt hatalmas szívvel, akit fojtogat a saját ki nem adott szeretete ." (Benyák Zoltán: Az idő bolondjai, kiemelés tőlem.) "Senkit ne eresszetek útjára anélkül, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek." (Teréz anya)

Anyuékkal megbeszéltük a fordításomat, és nagyon örülök, mert a 171 oldalon kb. 6 megjegyzésük volt, ennek egy része elütés. Este elküldtem a végleges változatot a szerkesztőnek, úgyhogy senki többet harmadszor. Szokásos módon nem könnyebbültem meg, de ez már csak ilyen. Majd ha megjön a szerkesztett változat, és azt is visszaküldöm. Akkor lesz lezárva ez a projekt. Egyébként a tegnapi depi mára sokat javult, mert reggel már ott várt az az üzenet, amit tegnap szerettem volna megkapni, meg szép volt az idő, jó volt otthon lenni, és még az okostelefont is nyomkodtam vagy két órán át, hogy találjak rá jó játékokat - nem mintha olyan iszonyú sokat akarnék játszani rajta, csak azért mégis, ha már van ilyen lehetőség. Aztán hazajöttem, ettem puncsos mignont (a puncsszelet mellett ez a kedvenc sütim, úristen, nagyon jó!!!), epret, sós kisperecet, csokit, mert megérdemlem, és mikor máskor legyek rossz, ha nem május 1-jén, néztem HIMYM-et, aztán fordítottam magyarról angolra meséket, és ezzel...

egy nagyon depis nap. Depis a könyv vége. Igaz, az elejétől kezdve depis volt az egész. (Benyák Zoltán: Az idő bolondjai) Depis az, hogy eltelt négy hónap az évből, és egy csomó elmaradásom van magammal szemben. Depis az, hogy írtam T-nek, és bár látta, mégsem reagált semmit, annyit sem, hogy bocs, de nem. Depis a színdarab, amit anyuval láttunk. (Salemi boszorkányok) Az is depis, hogy az új szomszéd bulit tart, amire tizenpár embert hívott meg, és bár nem nagyon hangosak, de egy kicsit azért igen. Depis, hogy egyedül vagyok.