LizaGazdija

észrevétlenül begyógyult az elharapott szám, és még a combom sem fáj olyan rettenetesen, úgyhogy lehet, hogy pénteken vagy szombaton megint megpróbálkozom a futással. (Most úgyis könnyű terhelésű hét van, kétszer fél óra futást kér a program, igaz, minimum, de mivel össze vagyok törve, kit érdekel.)

Képtelen vagyok bármire is. Nagyon-nagyon fáj. Sírni tudok meg nyöszörögni. Nem bírok egyedül lenni, ezért tegnap hazavittek magukhoz anyuék, így aztán náluk zokogtam. Nem tudom, hogyan fogok ebből kijönni.

Ez lettem mára. A masszőrnél* is bőgtem, mert Enyát kellett hallgatni mindenképp (jó, ő ezt nem vette észre, mert tudok észrevétlenül bőgni, ha akarok), aztán a Cserpes felé haladva is bőgtem, majd a Cserpesben is bőgtem (bementem venni egy kakaót, ott volt a kis barátnőm, aki tud a helyzetről, és olyan szánakozóan nézett rám, hogy azonnal besírtam), aztán bőgtem hazafelé is, majd bőgtem itthon is. Abban reménykedem, hogy ha a holnapi napra semmi mást nem tervezek, csak azt, hogy fekszem és bőgök, akkor túl is leszek ezen, és készen fogok állni arra, hogy keressek tovább. Nem tudom, hol érdemes keresni, arra nem építhetek, hogy majd megint odajön hozzám valaki, úgyhogy regisztráltam egy társkereső oldalon, és majd meglátjuk, mire jutok. Ha Valentin-napra elhívna valaki randira, már megérné. Egyébként szerintem megérdemelnék egy normális pasit most már. *A masszőr odahívott 3/4 10-re, majd megérkezett 10-kor, ami nem annyira volt jó, viszont most érezte a combomban a húzódást, és a...

Zsinórban hét hétvégét töltött otthon, vidéken, és nem egyszer fel sem hívott péntektől vasárnapig. Heti két este a focié, múlt héten jelentette be, hogy mostantól egy harmadik is, amikor összesen négy napot tölt Pesten egy héten. A nyolcadik hétvégét is otthon tervezte eltölteni, aminek a pénteke a Valentin-nap, mert az őt nem érdekli, és nyilván ki nem szarja le, hogy engem meg igen. Rengeteg programot terveztem kettőnknek, ezekre mindig lelkesen bólogatott, így aztán most itt maradt a nyakamon egy romantikus hajókázásra szóló kupon, amit nyilván én fizettem, és amit nem fogok tudni felhasználni (bár többször elmondta, hogy arra azért elmehetünk, meg találkozhatunk amúgy is, de hát ezt nyilván ő sem gondolhatta komolyan, hogy így megsért, és utána még találkozni is fogok vele). Nem merült fel benne, hogy legalább egy havernak bemutasson, hát még a családnak. Aki ennyire nem vállal fel két és hónap után, annak nincs keresnivalója az életemben, az tűnjön el belőle. Áthúztam az ágyat,...

előkerült, átjött, szakítottunk, hazament. Ennyi a rövid lényeg. Most megint kibaszottul egyedül vagyok. Nagyon-nagyon várom már a páromat, akivel boldog lehetek. Nagyon-nagyon, tényleg.

Az tényleg úgy van, hogy ha az embernek gyereke születik, akkor onnantól ő lesz a világ legprofesszionálisabb anyukája, és mindent jobban fog tudni a saját anyjánál, más anyáknál és a szakembereknél is? Vagy ez csak azzal történik, aki amúgy is hajlamos a folyamatos okoskodásra? Nem tudom, akkor is ennyire irritálna-e az illető, ha egyébként nem lenne bajom, de így most nagyon. Egy szerencse van, süt a nap, és ha még holnap is sütni fog, elmegyek sétálni. Azt nem tudom, hová, de valahová muszáj lesz, hogy valahogy kibírjam. Túl sok a jóból, komolyan.

1. A szerkesztő visszaírt, hogy most nem tud adni új megbízást, viszont az előzőt a korrektor nagyon dicsérte. (Ez utóbbinak nagyon örülök, csak ez nem látszik a fejemen, mert a sok szar lefelé görbíti a számat.) 2. Levi szombat reggel ígérte, hogy talán még szombat este felhív, de vasárnap mindenképp, lehet találgatni, vajon azóta hallottam-e róla. Most már jöhetne a pozitív szakasz, mert azt hiszem, ennél sokkal több szart egyszerűen már nem vagyok képes elviselni.