LizaGazdija

Ez még hetekkel ezelőtt történt, de mindig elfelejtettem megírni. Mentem edzésre, a Blahán felszálltam a buszra, és a két megállónyi utazás alatt volt szerencsém hallani két tini srác beszélgetését. Sokkolt. - Hát, az is elég kemény élmény volt, amikor anyám meghalt. Volt valami a vérnyomásával. Egyik este lefeküdt, azt reggel nem kelt fel. Szerencsére nem voltam otthon. Komolyan mondom, kevés nagyobb szörnyűséget tudok elképzelni, mint hogy valaki ennyire korán veszítse el az anyukáját (vagy az apukáját, persze). Ijesztő, milyen sokan élik ezt át. Az is elég hátborzongató volt, ahogy ilyen menő, laza "tini stílusban" adta elő a srác ezt a történetet, mintha csak azt mesélné, hogy egyest adott neki a hülye tanár matekból. Nyilván önvédelmi stratégia, de úgy megsajnáltam emiatt is, hogy egészen sírhatnékom lett. Annyival szebb lenne a világ, ha ilyen dolgok nem történnének senkivel.

Odajött hozzám egy külföldi fiú meg egy lány, kérdezték, tudom-e, hol lehet kártyát venni a nyilvános telefonhoz. Mondtam, fogalmam sincs. Erre a fiú: "Ezt miért nem tudja itt senki?" Mire én: "Mert nem nagyon használjuk már a nyilvános telefonokat." De most tényleg, hol lehet kártyát venni a nyilvános telefonhoz?

Az nem sok. Nem mentem csúszkálni, mert nincs hó a Normafánál. Nem mentem korizni, mert féltem, hogy odafelé kitöröm a nyakam az ónos eső miatt. (Nem törtem volna ki.) Nem mentem moziba, mert tökre kiment a fejemből, hogy akartam. De az még nem kizárt, hogy bulizni elmegyek. Azért nem volt rossz napom: aludtam, Jóbarátokat néztem, olvastam, ettem. Az is valami.

A címe miatt vettem meg néhány éve, mert úgy gondoltam, hogy aminek már a borítóján ekkora szóvicc van, az rossz nem lehet. Sajnos tévedtem. Ott kezdődik, hogy remek érzékkel belenyúltam egy sorozat tizedik kötetébe, amiben elég kevés az előző részekre történő utalás, így aztán az előzményekből kb. semmit sem értettem, nem tudtam meg, mi tartja össze a könyv szereplőit, milyen viszony van köztük, ilyenek. Ez már önmagában is rontja az élményt, de nem az író hibája, túl lehet lépni rajta. Na, de a többi! Olyan érzésem volt, mintha az író bácsi sok-sok Pratchett elolvasása után arra a következtetésre jutott volna, hogy ez egyszerű, mint a pofon, majd leült volna összedobni a saját regényét, amiből kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű ez. Hiába nyomoztam ki, hogy Pratchett később kezdte a Discworld-sorozatot, mint Asprin a sajátját, akkor is gyenge Pratchett-utánzatnak tűnt ez a könyv. (Igaz, 1993-ban jelent meg, amikor már elég sok Discworld-kötet kint volt, és korai Myth-részeket ...

Megnéztem két részt a Jóbarátokból, ettől annyira feltöltődtem, hogy este kilenckor felöltöztem és lementem a boltba, hogy beszerezzem azokat a hozzávalókat, amiket a hét órakor, még zombi üzemmódban megejtett vásárlásomkor elfelejtettem megvenni, majd csináltam rakott zöldbabot, sütöttem egy tepsi csokis muffint (kicsit beesett a tetejük, szerintem a hab nem volt elég kemény, de mindegy, isteni finom lesz ettől még), és elmosogattam. Szuperhős-e vagyok?

Így érzem ma magamat. Megvolt a főiskolán az első tanítási nap, ami egy jó kis értekezlettel indult (szavam sem lehet, rövidebb volt, mint ahogy tervezték, és tényleg csak a lényegről beszéltünk), aztán egy itthoni órával, majd a főiskolán három tanórával. Visszakaptam azt a csoportot, akiket egy évvel ezelőtt is vittem, és ennek örülök, mert szeretem őket, kedvesek, pozitívak, szorgalmasak. Viszont teljesen kezdők. Teljesen kezdőknek szaknyelvet oktatni eleve nem kis feladat, és azt a tananyagot ledarálni nekik, amit kaptam, szerintem lehetetlen. Nem a tanagyag a hibás, mert az tök változatos, érdekes meg jó, nem is ők a hibásak, nem is én, egyszerűen csak nem az ő szintjüknek való ez. De megtettük, amit lehetett, ők is, én is. A végére mindannyiunknál beállt a félkóma: náluk azért, mert próbálták megemészteni ezt a bődületes mennyiségű új információt, nálam meg azért, mert már az elején láttam, hogy ez nagyon nehéz nekik, és onnantól végig pörgött az agyam, folyamatosan újraterveztem...

amikor nem tudom végezni a munkámat, mert valaki más munkavégzéséhez vagyok kötve, aki viszont nem abban a tempóban végzi a munkáját, ahogy kérték tőle. Tegnap nagyon kedvesen megkérdeztem, hogy halad-e a munka, mert én is elkezdenék dolgozni*, mire az illető megsértődött, hogy én nem is tudom, neki mennyi dolga van, és hülyére dolgozza magát, és majd küldi az anyagot, ha kész lesz. Ezen már meglepődtem, azon meg még jobban, amikor ma véletlenül összefutottunk, és úgy láttam, hogy még mindig meg van sértve. De most tényleg én vagyok akkor a gonosz, mert a hétfőre-keddre ígért munka csütörtök este sincs még kész, nekem meg lassan elfogy a saját munkámra fordítható időm? Látjátok, az ilyenek miatt merült fel bennem múlt héten az a kérdés, hogy hogyan lehetne úgy biztos megélhetésre szert tenni, hogy közben nem találkozom emberekkel. Mert ezekkel nem tudok mit kezdeni, fárasztanak, és nem akarok velük foglalkozni. *Holnap 4-re meg kell lennem egy olyan feladattal, amiről gyakorlatilag ...