LizaGazdija

amikor már nemcsak a kortársaim, hanem a nálam néhány évvel fiatalabbak is elkelnek. Nekem meg az élet csupa csalódás, basszus. Lesz még jó nekem is valamikor, vagy ez most már mindig így marad?

"Senki nem segített, mindenki fotózta a telefonnal", mondja egy közeli üzlet alkalmazottja arról a férfiról, aki ma délelőtt meztelenül kiesett vagy kiugrott a Blahán a szálloda egyik ablakából. Azt értitek? Fotózták. Telefonnal. A telefonnal nem mentőt kellene hívni? Egyáltalán milyen lelkületű emberek azok, akik körülállják az összetört, vérző embert, és ahelyett, hogy segíteni próbálnának valahogy, fotózzák? Undorító. És félelmetes is, mert ez azt jelzi, hogy bármelyikünkkel történik valami az utcán, nem számíthat az embertársai jóindulatára, mert nincsenek is már itt emberek, csak zombik.

"Hogy tudna megállítani egy negyven kilós nő egy két tonnás autót?" Fúj, ez meg milyen érvelés? Ha nem tudja megállítani, esetleg ne üljön bele, azt nem lehetne? Ugyanitt: pénz beszél, kutya ugat. Hányinger.

A diszkrét kiskutya diszkréten jelzi, hogy most már menjek aludni: akkorát ásít, hogy kis híján bekap, majd elindul felfelé a galériára :D Aztán meglátja a tekintetemet, és visszafordul. Update: A diszkrét kiskutya diszkréten is ébreszt. Felkopog a galériára a hosszú kis karmaival, aztán leül a matrac szélére, és bámul. Egészen addig bámul, amíg a gazdi már nem bírja tovább, és kinyitja a szemét. Akkor erős szájszélnyalással (a saját szája szélének nyalásával, teszem hozzá gyorsan) és heves farkcsóválással jelzi, hogy szívesen beleegyezne például egy reggeli sétába.

Megsütöttem életem első krumplis pogácsáját, és azt hiszem, finom lett. Azért nem biztos, mert nagyon-nagyon régen ettem ilyet utoljára, szerintem még akkor, amikor Nagyi Lőrincen lakott, aminek úgy 14-16 éve, ezért nem emlékszem, pontosan milyen volt annak a pogácsának az íze. Egy biztos: sikerült az élesztő felfuttatása, szépen megkelt a tésztám, nem égettem el a pogácsákat, úgyhogy részemről elégedett vagyok az eredménnyel. Mostanában időnként magától kikapcsol a gépem, máskor lefagy, meg ilyeneket csinál. Gondoltam, hátha a sok feltelepített hülyeség miatt, ezért este nekiálltam gyomlálgatni. Még csak a G betűnél járok, órák óta csinálom, és döbbenetes, mennyi szemét van/volt szerencsétlen gépen. Remélem, most megmentettem a lelki üdvét, és hajlandó lesz még működni egy darabig. (Panaszom nem lehet rá: napokon belül 5 éves lesz, és semmi komoly baja nincs, mármint ezen a leálláson/lefagyáson kívül.) Lefényképeztem gyerekkorom meghatározó béka-élményét. Íme: Nekem ők voltak...

És amikor már azt hinném, ezen a napon ennél lejjebb már nincs, akkor az élet rácáfol. Levittem sétálni a kutyát, és bemerészkedtem a parkba, gondolván, az a csapat, akiket annyira nem kedvelek, később szokott lejárni. És nem! Pont ott voltak, pont beléjük futottunk. Három pasi, ebből mondjuk az egyiket még sosem láttam, de a másik kettő miatt nem szerettem a csapatot. - Hát hol voltál te, Londonban? - kérdezte az egyik. - Nem, itthon voltam, csak nem sétáltam a kutyával. - De hát már mióta nem láttalak! Hát nyáron láttalak utoljára! - Igen, azóta nem volt nálam a kutya. [Ebben nem vagyok biztos, összevissza van bennem az idő, de könnyen lehet, hogy csak kerültem a parkot, azért nem találkoztunk.] - És hogy vagy? - Köszönöm, jól. És ti? - Nagyon jól. Ej, de vidám csajszi vagy! Pocid van? - és nézte a hasamat. - Dehogy van pocim! - Nincs pocid? - Nincs. - Hát, azt hittem, légy ment a levesbe. Erre én elfordultam, inkább a kutyára koncentráltam, de ezek az idióták csak nem...

Többek szerint azért történnek velem ezek a rossz dolgok, hogy majd értékelni tudjam, amikor felváltják őket a jó dolgok. Jelezném, hogy fáj ám ez nekem. Nem mintha feltételezném, hogy ez bárkit is érdekel rajtam kívül, de azért gondoltam, szólok.