LizaGazdija

pultos-felszolgálóként. Vagy valami ilyesmi. Nyolc órát töltöttem ma a kávézóban, de még nem voltam egyedül. Élesben majd magamra hagynak, de ma még csak figyeltem, tanultam, és igyekeztem a profi után csinálni a dolgokat. Úgy érzem, fog ez menni, csak bele kell jönni. Remélem, az gyorsan megy majd, és akkor nem kapok a szívemhez, ha egyszerre négy-öt dolgot is kérnek. Kíváncsi leszek.

Régen tettem már ki képet felhőről, pedig annyiszor volt gyönyörű az ég mostanában is. Tegnap szerencsére még nem volt sötét, amikor a következőt láttam, ezért le tudtam fényképezni, igaz, telefonnal, mert az volt nálam. Olyan szép a kék ég a fehér felhőkkel meg azzal az egyetlen, árválkodó, szürke kis pamaccsal :)

mintegy 10-15 ismerősöm ment férjhez vagy nősült meg. Egyrészt örülök, másrészt próbálom már most készíteni magam a jövőre várható baby boomra, hogy ne depizzek majd be teljesen. (És igyekszem nem pörögni azon, hogy nekem miért nincs senkim. Meg hogy egy alternatív világban nekem is most nyáron lett volna az esküvőm.)

- Már nem szeretem a mézes teát, pedig még csak kb. három litert ittam tegnap este óta. A NeoCitran-undor kifejlesztése folyamatban van. - Megint ott tartok, hogy 20 percre is lefekszem aludni, akár napi többször is. Ma egy csomót rohantam meg dolgoztam, de amikor adódott fél óra szünet, abból 20 percet alvással töltöttem. Nagyon-nagyon fáradt vagyok. Ha helyrerázódik rendesen a lelkem, akkor biztos elmúlik majd ez is meg a nátha is, ugye? Ugye?! - A fene se hitte volna, hogy a suliban a beíratás ilyen durva tud lenni. Olyan emlékeim voltak erről az elmúlt évekből, hogy az ember üldögél, olvassa a kis könyvét, aztán néha jön egy diák, akkor neki adni kell mindenféle papírt (két- vagy háromfélét), aztán össze kell tőle szedni a papírokat, aztán lehet olvasni megint. Ehhez képest kb. percenként jött most be valaki a könyvtárba, ahol a buli volt, hatféle papírt kellett osztani, és kétpercenként elkészült valaki a töltögetéssel. Konkrétan azt sem tudtam, hol áll a fejem, egy ponton még...

Úgy örülök, hogy szeptember elejére végre összejött egy emberes megfázás. Fáj a fülem, a torkom (kivételesen nem a jobb oldal, hanem a bal), dáthás is vagyok. Pedig amikor éreztem, hogy kezdődik valami, megittam gyorsan kb. másfél liter mézes teát. Ennyit számított, köszi. Remélem, gyorsan elmúlik ez az izé. Majd veszek NeoCitrant, mert ugyan undorító az íze, de már többször segített rajtam.

Azon gondolkodtam, hogy a zenének tényleg van ereje. Ha ez a szám nem lenne, nem biztos, hogy úgy alakul a nyaram, ahogy alakult, nem biztos, hogy úgy határozok, elmegyek Londonba. Köszi, Asaf Avidan :)

- Odaballagtam ma az új koreai tanítvány házához, ami a csoportomtól másfél órára, itthonról egy órára van, hogy megtartsam az első órát, ahogyan azt megbeszéltük az anyukával telefonon. Már odafelé örvendeztem, hogy lesz itt bőséges hegymászás, mert nyilván ők is Budán élnek, és kicsit feljebb a hegyen, mint az eddigiek. Akkor örvendeztem csak igazán, amikor a másfél óra utazás után az anyuka közölte, hogy akkor most csak egy megbeszélést szeretne, majd odahívta a gyereket, aki nem volt hajlandó megszólalni angolul, viszont nem tartott igényt a társaságomra, ezért köszönés nélkül visszahúzott a szobájába az anyja egyik mondatának közepén. Remélem, azért ennél jobb lesz majd a kapcsolatunk, mert ha nem, az kínkeserves lesz mindkettőnknek. Amúgy nyelvvizsgára kell készíteni a srácot, szóval elvileg tud ő angolul, már csak ezért sem értettem, miért nem szólalt meg úgy. Mellesleg kicsit kellemetlen, amikor ülünk hárman egy asztalnál, ketten koreaiul beszélnek/vitatkoznak, tudom, hogy róla...