LizaGazdija

Idén, azt hiszem, nem fog beleférni az újraolvasás, viszont vasárnap megyünk anyuval a balettra, mégpedig a kijevi társulat előadására. Alig várom! Addig is egy szép kép:

Ma voltam a vállalati csoportomnál idén utoljára, mindjárt dupla órán, mert nem akarták, hogy elmaradjon akár egy alkalom is, ilyen szorgalmasak és lelkesek. Elég sokat gyötrődtem azon, hogy mit kapjanak. Lett volna a könnyebb út: azt, amit a főiskolás csoportom tagjai, mert több maradt belőle, mint terveztem. De azzal az volt a baj, hogy nem nekik csináltam. Nem tudom megmagyarázni, ez miért baj, de nem tudok túllépni ezen. A másik út az volt, hogy 3D-s képeslapot csinálok nekik. Végül emellett döntöttem, tegnap neki is álltam, és nagyon jó is volt minden, amíg rá nem jöttem, hogy csak egy képeslapnyi alapanyagom van, diákom meg kettő ebben a csoportban. Így aztán ma elloholtam még venni papírt, és lóhalálában vágtam meg ragasztottam a második képeslapot. Mindkettő szép lett, sajnálom is, hogy elfelejtettem lefényképezni. De nem ez volt a nap legnagyobb blamázsa. Fél 3 előtt 10 perccel kezdtem készülődni, ami azért gáz, mert akkor kell elindulnom, ha oda akarok érni. Fel-alá rohan...

Ma vittem magammal a Grincset könyv alakban az egyik helyre, ahol egy 36 éves nőt és egy 13 éves kisfiút tanítok. Mindkettőjüknek mondtam az órája elején, hogy úgy terveztem, elolvassuk ma a könyvet. (Kb. 15 perc, több benne a kép, mint a szöveg.) A reakciók eléggé eltérőek voltak. A 36 éves nő (kb. sikítva): "Ooooh!!! Really? Ooooh! Thank you very much!! Ooooh!" A 13 éves kisfiú (nyávogva, világfájdalmas arckifejezéssel): "Nooooo! Why? Why do we have to? I don't celebrate Christmas! I don't care! Nooooo!" Hehe :) (Megjegyzés: Az anyuka egy darabig hagyta, hogy én lapozzak, de egy idő után annyira magával ragadta a történet, hogy kikapta a kezemből a könyvet, és ő lapozott. A kisfiú torkán is lenyomtam a történetet, nyilván, és a végén kénytelen volt beismerni, hogy tetszett neki, bár ez már közben is látszott azon, ahogy kommentálta az eseményeket.)

Az egy nagyon jó nap volt. Mondjuk nem indult jól, de aztán megjavult. Ezután egész nap ajándékokat kaptam, pedig a napján nem szoktam, ezért nem is gondoltam, hogy most fogok. Ráadásul az ajándékozók egy részétől arra sem számítottam, hogy számon tartják a névnapomat. Amikor kitámolyogtam az előszobába, ez a látvány fogadott: Éva néni hagyta itt, amikor reggel jött Marcit sétáltatni. (Róla tudtam, hogy tudja, mikor van névnapom, nyilván.) A karácsonyi kaktusz gyönyörű ezzel a sok bimbóval, alig várom, hogy kinyíljanak :) A csomagban meg csoki volt és ajándékkártya a Libribe, úgyhogy az ünnepek után majd el is ballagok hozzájuk, és választok valami szépet a kívánságlistámról, amit más nem választ. Egy csomó finom csokit kaptam :) Nem mondom meg, kiktől, mármint a Raffaellót nem árulom el, de azt elmondhatom, hogy a macskanyelvet két tanítványomtól, a másik csokit meg a témavezetőmtől, Andi nénitől. És akkor még nem is szóltam arról a csokiról, amit szerdán kap...

Vettem Esztitől három pár fülbevalót, darabját 700 Ft-ért. Évek óta nézegettem már őket, de mindig úgy gondoltam, hogy nem merném hordani őket. Most rászántam magam. Nagyon átgondolt választások ám ezek. Mumin mindig kedves emlék volt nekem, de amióta elkezdtem a könyvsorozatot, határozottan szeretem, ezért kellett nekem ilyen fülbevaló. A Cheshire Cat az Alice egyik legjobb szereplője, az egyik kedvencem mind a könyvben, mind a rajzfilmben, ő ezért kellett. A harmadik meg, azt hiszem, szépen ábrázolja a jelenlegi állapotomat, az meg ezért kellett. Amúgy volt hozzájuk még egy kedves kis matrica is, egy kis felhő meg egy nagy szivárvány, ezt mindjárt fel is raktam a hűtőre, amint észrevettem. Eddig a Mumin egyszer volt a fülemben, a kislány háromszor, a Cheshire Cat még egyszer sem, de ami késik, az jön. A Mumint a suliba vettem fel, és a csoportjaim és a kollégáim közül (mintegy 30 emberrel találkoztam aznap) csak egy ember tudta, ki is ez a kis figura, viszont többen megdicsé...

Most egy általános iskolában . Az illető egy egész osztályt megölt, mert problémája volt az anyjával, aki történetesen annak az osztálynak a tanítónője. Döbbenetes. Képzelem, milyen boldog lesz a karácsonya annak a közösségnek, és milyen élete lesz az érintetteknek ezután, akár csak azoknak a gyerekeknek, akik ma ott voltak az iskolában, és átélték azt a pánikot, ami ott lehetett, meg hogy odacsődült egy kisebb hadsereg. Hogy jut el valaki odáig, hogy kiirtsa a fél családját meg 18 kisgyereket? Hogy borulhat el valakinek ennyire az elméje? Ez nagyon ijesztő.

1. Tegnap este megérkeztünk a sétából, feljöttünk, kinyitottam az ajtót, mondtam a kutyának, hogy menjen be, majd bementem, bezártam az ajtót, lepakoltam, és ekkor gyanús lett a csönd. Néztem a szobaajtó felé, semmi mozgás. Kiabáltam, hogy "Marci, hol vagy?", mire a válasz némi kaparászás volt a bejárati ajtó túloldaláról. Elhúztam a függönyt az ajtón, és azt láttam, hogy a kutya a lábával az ablakon bámul befelé. Azt a döbbent fejet, amit vágott... Nagyon sajnálom, hogy nem jutott eszembe lefényképezni. Mindenesetre alig bírtam kinyitni az ajtót, úgy röhögtem. Aztán meg percekig bújt, annyira nem értette, miért zártam ki. (Egyébként én sem értem: konkrétan emlékszem, hogy amikor mondtam neki, hogy menjen be, bement. Kéne már pihenni.) 2. Hazaértem 7 körül, és miközben vettem le a kabátomat, megjelent a kutya, jött köszönni, ahogy szokta. Ilyenkor álmából ébred, és olyan tempóban érkezik, mint egy reumás lajhár. Miután kiörömködte magát azon, hogy itthon vagyok, gyanúsan fr...