LizaGazdija

jó lenne, ha a magyar kommentátor tudná a magyar versenyző nevét.

Jaj, ez nagyon nehéz. Semmiből nincs abszolút kedvencem, se ételből, se filmből, se zenéből, se könyvből... Talán csak színből (kék). Ezért kicsit csaltam. Fellapoztam a molyon a kedvencnek jelölt könyveimet. Kihúztam azokat, amelyek már játszottak a kihívás valamelyik napján. A maradéknál mindegyiknél végigpróbáltam: "X a kedvenc könyvem". A többségnél persze azonnal éreztem, hogy neeem, azért ezt nem lehet mondani, sokkal helytállóbb, hogy az egyik kedvenc könyvem. De végül volt egy könyv, aminél nem éreztem így. Ez Paul Austertől a Timbuktu. Sz. Balázs órájára kellett elolvasni talán még másodévben amerikanisztikán, és a srác úgy kezdte, hogy magyarul tilos, mert szerinte nem jó a fordítás. Készséggel elhittem neki, és csak egy bökkenő volt: sehol nem lehetett megkapni angolul. Órákig túrtam a netet, míg végül ráakadtam a vélhetően egyetlen budapesti példányra, mégpedig a Bookstationnél. Azonnal lecsaptam rá, és teljesen meghatódtam, mikor jött az üzenet a vásárlás ...

Mostanában nem olvashattok mindenféle velem megesett izgalmas kalandot. Ennek az az oka, hogy nem történnek velem izgalmas dolgok. (Pontosabban... Ami izgalmas történik, az még nem publikus. De majd az lesz, szépen sorjában, minden a maga idejében.) Elmondjam, hogyan telik a napom? Valamikor 9 és 10 között kivakarom magam az ágyból, megreggelizem, megnézem, mi történt a nagyvilágban, míg aludtam. Ezzel eltelik kb. fél óra, aztán nekiállok fordítani. Óránként négy oldalt haladok, mert konkrétan mindent megguglizok. Ebben mondjuk bőven benne van, hogy iszonyú mennyiségű szlenget használ az író, és nem lehet úgy fordítani, ahogy olvasok: a szövegkörnyezetből látom, kb. mit jelent, haladjunk tovább. Meg kell nézni több szótárban, szövegkörnyezetet kell keresni mondjuk négyet. Ez idő. Sok idő. Viszont szépen gyarapszik a szókincsem, mindenféle vicceseket tudok szlengelni, lehet, hogy majd csinálok listát a könyvből tanult új szlengkifejezésekre, eddig a kedvencem: "Somewhere a tiny l...

Ilyen volt például Móricz Zsigmondtól a Légy jó mindhalálig. Az osztálytársaim nem szerették, unták, és talán mulyának is tartották Nyilas Misit. Én viszont nagyon szerettem. Nem emlékszem pontosan, mikor olvastuk, de valahogy a jedlikes évek, így a latinos karrier elején, úgyhogy nekem óriási pluszt adott, hogy a könyvben leírt latinórákat tudtam követni, Nyilas Misi háziját meg tudtam volna írni, és sokszor előfordult, hogy ő gyötrődött egy ige elragozásán, nekem meg simán ment. De nem ez volt a fő vonzerő, hanem a hangulat. Az fogott meg leginkább. Nagyon-nagyon szerettem ezt a könyvet, és lenne kedvem újraolvasni, csak időm is lenne mellé...

Írtam a megnyitó kapcsán, hogy ezt nem értettem teljesen. Mármint azt, pontosan milyen esetben dönt úgy az ember, hogy nem a hazája színeiben indul, hanem függetlenként. Ez egy példa arra, melyik az a helyzet, amikor valaki inkább lenne független. Ez alapján sikerült, amit szeretett volna. Remélem, sikerül majd úgy futnia, ahogy azt tervezi, én neki fogok szurkolni. (A gugli nekem is a barátom, csak a megnyitó óta még nem volt kedvem, időm és erőm megírni ezt a bejegyzést.)

Páskándi Géza alkotta meg eddigi kedvenc könyvcímemet: A Nagy Légyölő meg Szuszóka és Miló. Szép, dallamos szósor, mindig is tetszett, és sosem bírom megjegyezni, ezért csak "A Nagy Légyölő"-ként emlegetem. Elég kicsi voltam, amikor a kezembe került, mondjuk első osztály vége felé járhattam. Pont annyira nem olyan kicsi gyereknek való, mint A dzsungel könyve. Azóta sem olvastam el, de tervezem. A fülszöveg alapján most már abszolút nyerő lenne :) Ui.: Azért fordulhatott elő, hogy két kudarcélményem is volt olvasói karrierem kezdetén, mert nem hittem az anyukámnak. Ez már önmagában furcsa, mert mindig mindent elhittem és elhiszek neki, és még soha nem csapott be, valamint általában igaza van. Minden évben elmondta nekem, melyik könyveket érdemes kézbe venni, melyikekhez vagyok már elég nagy. Ebben a legelső évben még azt gondoltam, majd én tudom, mi való nekem (7 évesen, ugye, kackac), amiben nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az első osztályban kb. egy tonna oklevele...

Először Joanne Harristől akartam az Urak és játékosokat, de úgy rémlik, hogy azt már elsütöttem, mint a kedvenc írónőm kedvenc könyvét. Sebaj, úgyis kevéssel előzte meg az így bekerült játékost. Gaston Leroux, aki Az operaház fantomjának írója is, írt egy talán kevésbé ismert regényt, amelynek címe A sárga szoba titka. Zseniális krimi. A bűneset megoldhatatlannak tűnik, elképzelni sem lehet, hogyan történt, és amikor a végén mégis fény derül a tettes kilétére, az olvasó duplán meglepődik. Film is készült belőle, azt is érdemes megnézni, egészen rendes adaptáció lett, de a könyvet szerintem ne hagyjátok ki.