LizaGazdija

Páskándi Géza alkotta meg eddigi kedvenc könyvcímemet: A Nagy Légyölő meg Szuszóka és Miló. Szép, dallamos szósor, mindig is tetszett, és sosem bírom megjegyezni, ezért csak "A Nagy Légyölő"-ként emlegetem. Elég kicsi voltam, amikor a kezembe került, mondjuk első osztály vége felé járhattam. Pont annyira nem olyan kicsi gyereknek való, mint A dzsungel könyve. Azóta sem olvastam el, de tervezem. A fülszöveg alapján most már abszolút nyerő lenne :) Ui.: Azért fordulhatott elő, hogy két kudarcélményem is volt olvasói karrierem kezdetén, mert nem hittem az anyukámnak. Ez már önmagában furcsa, mert mindig mindent elhittem és elhiszek neki, és még soha nem csapott be, valamint általában igaza van. Minden évben elmondta nekem, melyik könyveket érdemes kézbe venni, melyikekhez vagyok már elég nagy. Ebben a legelső évben még azt gondoltam, majd én tudom, mi való nekem (7 évesen, ugye, kackac), amiben nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az első osztályban kb. egy tonna oklevele...

Először Joanne Harristől akartam az Urak és játékosokat, de úgy rémlik, hogy azt már elsütöttem, mint a kedvenc írónőm kedvenc könyvét. Sebaj, úgyis kevéssel előzte meg az így bekerült játékost. Gaston Leroux, aki Az operaház fantomjának írója is, írt egy talán kevésbé ismert regényt, amelynek címe A sárga szoba titka. Zseniális krimi. A bűneset megoldhatatlannak tűnik, elképzelni sem lehet, hogyan történt, és amikor a végén mégis fény derül a tettes kilétére, az olvasó duplán meglepődik. Film is készült belőle, azt is érdemes megnézni, egészen rendes adaptáció lett, de a könyvet szerintem ne hagyjátok ki.

Ilyen volt Mark Haddon könyve, a The curious incident of the dog in the night-time (A kutya különös esete az éjszakában).  Tudtam viszonylag sok mindent az autizmusról és az autistákról, mármint laikus szintjén, mert olvastam egy anyuka blogját, aki két autista kisfiút nevel egyedül. (Olvasnám máig is, csak nem írja már.) Ez a könyv viszont teljesen más megvilágításba helyezte a témát, és rengeteg új információval szolgált. (Igaz, az autizmus enyhébb formájával, az Asperger-szindrómával él a főszereplő kisfiú. Ebből is látszik, hogy laikus vagyok, hiszen nekem a kettő kb. ugyanaz.) Utána úgy éreztem, sokkal jobban értem ezt a jelenséget. Ha valamilyen okból kifolyólag, mondjuk tanítás kapcsán sok időt kellene autisták közelében töltenem, biztos olvasnék mást is, de tuti, hogy ezt a könyvet újraolvasnám.

Ez nagyon nehéz kérdés. Igazából fogalmam sincs, kire hasonlítok. De ha valakinek van ötlete, ossza meg velem bátran :)

Jacqueline Wilsontól egy könyvet olvastam, a Micsoda anya! címűt. Minden lánynak olvasnia kéne, akinek valaha is volt valami gondja az édesanyjával.

Majd egyszer valaki feltárhatná a pszichémet, és elárulhatná, miért bőgök minden olimpiai megnyitón immár tizenkét éve. A műsor amúgy tetszett, bár a show részt kissé feleslegesnek érzem, az egészet meg nagyon hosszúnak. Még mindig az országok bevonulása a kedvencem, kár, hogy az EuroSport elszállt műsor közben, mert az m1-en fájdalmas volt a kommentátorokat hallgatni. Különösen jó ötlet volt Mr. Beant bevenni a buliba, és azért James Bond is vicces volt. A bevonulás során azt az egyet nem tudtam értelmezni, amikor jöttek a független olimpiai atléták, három összevissza ugrándozó nő (ha jól emlékszem), de ezt mondjuk azóta sem értem. Nem akartak az országuk színeiben indulni? Vagy otthon nem kerültek be a csapatba, ezért alakítottak saját klubot? Vagy ezt hogy kell érteni? A legjobb a különböző ázsiai sportolók ruhája volt, legalábbis én szeretem nézni idegen országok népviseletét, és az ázsiai ruhák bizony nagyon szépek. Egyébként kb. az N betűig lelkesedtem a bevonulás közben, u...

Nem fogok nevet írni, se könyvcímet, sőt posztot sem linkelek, mert nem akarom súlyosbítani a helyzetet. Adott egy könyv, ami az USA-ban óriási siker, ezért nyilván nálunk is megjelent. A fordítóval egy blog szerkesztői interjút készítettek ennek örömére. Az interjúból több dolog is kiderül. Egyrészt az, hogy durva hibák maradtak a szövegben. (Nem írom le, melyiket emelték ki, mert azzal is egyértelművé tenném, melyik könyvről van szó.) Ez önmagában is baj, de túl lehet lépni rajta, sok könyvben maradnak nagyon durva hibák sokféle okból kifolyólag. Másrészt az is kiderül, hogy a fordító súlyos szereptévesztésben van. Konkrétan kijelenti, hogy ő nem hibázik, és amit ő leír, az úgy jó, mert csak. (Bevallom, az interjún én is röhögtem, annyira nagyon röhejesek mind a kérdések, mind a válaszok, de még a kiemelt hiba is eléggé vicces.) Ezzel aztán lavinát indít el: több száz kommentet generál, amelyek nagyrészt egyáltalán nem barátságosak, ráadásul nagyon gonosz félrefordításokat m...