LizaGazdija

Láttam már sok életmódblogot meg facebookos oldalt, de egyik sem tetszik igazán. Vagy nagyon el van telve magával az alkotó, vagy plázacica, és én egyikkel sem tudok azonosulni. Nem szeretem, ha valaki lenéz, és nem érzem magamban a motivációt, hogy plázacica legyek. Meg mondjuk megfelelő alkatom sincs hozzá. (Amúgy nemrég jutott eszembe, hogy aerobic oktató is tök szívesen lennék mellékállásban, de attól is vagy húsz kiló meg négy év tanulás választ el.) Pár hete viszont megtaláltam a nekem valót a műfajban. Végre egy természetes, szép lány, aki teljesen normális stílusban bírja előadni a mondandóját! Tényleg elhiszi róla az ember, hogy tud valami érdekes praktikát, és megosztja a többiekkel, mert csak. Semmi kioktatás, semmi beképzeltség, pont nekem való a blogja. Vagyis honlapja, neki inkább az van. Persze mutat olyan dolgokat, amikhez abszolút semmi közöm és kedvem, pl. hogyan fessük csíkosra a körmünket, meg hordjunk masnit, de nem is kell, hogy minden ötlete tetsszen. A lényeg...

Reggel olvastam, hogy tegnap meghalt. Le vagyok sújtva. Órára sosem jártam hozzá, bár egyszer még az Ajtósin találkoztam vele az irodája előtt, és mondta, hogy nyugodtan menjek hozzá Shakespeare-re vagy fordításra amerikanisztika szakos létemre is. Aztán nem úgy alakult. Nagyon örülök neki, hogy háromszor is hallhattam a megnyitó előadását a műfordítók szakmai hétvégéjén, mert ebből megtudtam, hogy egy végtelenül kedves, humoros ember. Vagyis volt. Hiányozni fog a megnyitókról. Nyugodjon békében! 2012. május 11-én, pontosan egy hónappal a halála előtt megnyitotta a harmadik szakmai hétvégét.

Azt mondja, gratulál, nyertem 100 eurót. Abból kiindulva, hogy ha linkre nem kattintok, csak nem lesz baja a gépnek, belenéztem az üzenetbe. Megérte. Még kétszer gratulál a pénznyereményemhez, majd kifejti, miről van szó: ha ingyen regisztrálok a mittoménmilyen játékoldalon, és befizetek 100 eurót, akkor kapok 100 euró különleges bónuszt. Most erre tényleg nem tudok egyebet mondani, mint azt, hogy hülyék.

Ha szokásom lenne inni, most tuti megbontanék egy üveg pezsgőt. Végére értem az Alice-tanulmánynak, juhú! 32 oldal szöveg, két oldal bibliográfia, tök leszívott agy, ez az eredmény. Ezért csak belül ujjongok, kívül úgy nézek ki, mint akit agyonvertek, és hányingerem is van. Nem szoktam én hozzá az éjszakázáshoz, hát még ahhoz, hogy éjszaka 6-7 óra hosszan koncentráljak. Brrr. Ha majd megtudom, megjelenhet-e a mű, és ha igen, hol, tájékoztatom a kedves olvasóközönséget, hátha örültök :) Egyelőre viszont elmegyek aludni.

tök nyomor.

Kezdek izgulni, hol lehet Tomi, egyre jobban megijedek attól, hogy reggel korán kéne kelni, ráadásul Tomi nem elérhető a mobilján, írom a tanulmányt, végre már a verseknél tartok, túrom miattuk a netet, és ilyeneket találok: Tényleg témába vág, ez a vers látható a képen. Hát, ezt se tenném magammal, pedig az Alice-t és Csodaországot nagyon-nagyon szeretem. De azért a kép szép. (Jól látom, hogy más sem tette ilyet a hátával, és ez csak egy rajz, ugye?)

Tegnap a megnyitón sikerült részt vennem. Azért mondom, hogy sikerült, mert eredetileg nem ez volt a cél: az egyik kuponos oldal féláron kínált jegyeket a FilMharmonikusok koncertjére a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, és miután a megkérdezettek vagy nem értek rá, vagy nem akartak eljönni velem, vettem magamnak egy jegyet, mondván, akkor is megnézem. Fél 9-kor kezdődött a kiírás szerint a program, én itthon megnéztem, hogy a házunktól háromnegyed órára van a helyszín, ezért fél 8 után öt perccel elindultam. Mentem volna korábban, de előtte edzőteremben voltam, negyed 8-ra értem haza, és muszáj volt lezuhanyozni meg átöltözni. Amikor felszálltam a villamosra, kiderült, hogy nem lesz egyszerű utam: a villamos csak az Oktogonig járt. Ott át kellett szállni pótlóbuszra, ami gyök kettővel haladt körülbelül, az Oktogontól a Jászai Mari térig kb. tíz perc alatt jutott el. Ekkor kezdtem izgulni. Pedig még nem is tudtam, mi következik: a pótlóbusz nem áll meg a Margitszigetnél, viszont onn...