LizaGazdija

Tegnap a Tesco előterében egy néni elvette a szemüvegem, befújta egy csodaszerrel, majd azt állította, hogy ettől 3 napig nem lesz koszos a lencse, és ideges volt, amikor nem vettünk tőle csodaszert annak ellenére sem, hogy összetapicskolta meg összevizezte a szemüveget, és tényleg minden lepergett róla. Mondjuk inkább legyen ideges ő, mint én, amikor a csodaszerre kiadott (vélhetően) sok ezer forint után vettem volna észre ma reggel, hogy az első véletlen hozzáéréstől ujjlenyomatos marad a lencse.

Hirtelen megváltozott valami, és most már nem sírni van kedvem, ha meglátok róla egy képet, hanem mosolyogni. Nemsokára elkészül az a 100 képes album, amiben a fele minimum Liza képe (direkt ezért vettem a kupont, miután meghalt), és már alig várom, hogy le lehessen venni a polcról, és át lehessen lapozni, amikor olyan kedvem van. Azért egy album mégis más, mint gépen kattintgatni.

Múlt szombat. Fél éve még úgy volt, aznap az esküvőm lesz, de aztán máshogy alakult, és inkább kirándulni mentünk. Szervezett, buszos túra volt, anyuékkal meg anyu egyik barátnőjével és az ő fiával mentünk, összesen hatan. A busz hajnali 5-kor indult a Délitől, de 4:40-től lehetett gyülekezni. Mi 3-kor keltünk, ha jól emlékszem, és nem volt könnyű összeszedni magunkat. Pláne úgy, hogy éjfél után feküdtünk. Legalább Marcival nem kellett huzakodni a séta hosszán, mert már péntek este átvittem Éva nénihez, úgyhogy csak magunkkal kellett megküzdeni - az sem volt könnyű menet. 4:40-re oda is értünk a Délihez, és éppen apuék kocsija mögé parkoltunk. Mint utóbb kiderült, ez jó döntés volt. Összesen három buszon vittek a szervezők 150 embert meg három túravezetőt. Mi kaptuk a legjobbat :), egy hihetetlenül jó pasit, aki egyébként érdekes módon dohányzik. Ez önmagában nem fura, de azért egy olyan embertől, akinek az a munkája, hogy kirándul, kicsit meglepett. 5-kor elindultunk, a srác elmondta,...

Ez a sorozat címadó kötete, bár a két történetnek még mindig nem sok köze van egymáshoz. Ugyan még csak ezután érkeznek meg Walnut Grove-ba, de felismertem néhány jelenetet a filmből. Ezek szerint azért sok kis történetet felhasznált Michael Landon, bármennyire átírta is a nagy egészet. Nagyon-nagyon tetszett. Még mindig tetszik a könyvek stílusa, a sok szép rajz, és továbbra sem zavar, hogy az írónő 8-12 év közötti gyerekeknek szánta. Nagyon szimpatikus nekem ez a család és ez az életforma. Ez az igazi életrevalóság: bárhová vesse is őket a sorsuk, apa fogja magát, épít egy házat meg egy istállót, ás egy kutat, aztán megműveli a földet. Azt azért sajnálom, hogy ennyire nagyon nem szerették az indiánokat, a rasszizmus ellen kiművelt fejemben sikítozik ez ellen egy hang, de onnantól kezdve, hogy találkoznak is indiánokkal, nemcsak beszélnek róluk, már jobban érthető a hozzáállásuk – én sem örülnék, ha valaki néha megjelenne a házamban, és elvinné az összes élelmemet. Nagyon meglepő szám...

Két év után ismét egyetemi előadáson jártam. Nem mondom meg a címét, ide ne találjon valaki, de annyit elárulhatok, hogy kb. a harmadik percben veszítettem el a fonalat, és nem is lett meg többet, úgyhogy egyrészt szégyelltem magam, másrészt rettentően hosszú volt a 90 perc. Nem volt hangosítás, így a bácsi mondandójának negyedét kapásból nem is hallottam, nem mindig értettem az akcentusát, és a maradék kb. 70%-ban meg úgy érzetem, én ehhez nem vagyok elég bölcsész. Amikor aztán valamikor a 60. perc környékén előkerült Foucault neve, már egészen biztos lehettem benne, hogy én itt nem rúgok labdába. Megint eszembe jutott az a kedves emlék, hogy elsőéves koromban minden kognitív nyelvészeti óra után úgy mentem haza, hogy egy hang azt sikította a fejemben: "Matekpéldát elém, de gyorsan!" Egyszer tényleg le is ültem másodfokú egyenleteket megoldani, talán még némi logaritmus is előkerült, és esküszöm, helyreállt a lelki békém fél óra alatt. Nem vagyok klasszikus bölcsész.

Megkaptam az instrukciókat a nyár eleji előadásom cikk formátumának elkészítéséhez. A formázási izéket most hagyjuk, még nem volt kitartásom végigolvasni ezt a részt, de a lényeg, hogy 20 ezer karakter lehet a cikk címmel, bibliográfiával együtt, és persze másfeles sorköz kell. Ezek után hazajöttem, megnyitottam az előadásomnak azt a változatát, ami felolvasva 20 perc volt, és eltettem, hogy cikknek jó kiindulási alap lesz. 20348 karakter. Hát, így legalább sokat nem fogok szívni azzal, hogy mit írjak még hozzá. Csak kicsit sajnálom, hogy nem írhatok hozzá semmit, hanem még törölni is kell, mert mondanivalóm azért maradt még a dologról. Ebben a félévben egyébként Roald Dahl lesz a projekt, a Matildát meg a Csokigyárat szeretném górcső alá venni. Hogy mikor, az egy nagyon jó kérdés, egyelőre még ugye a "minden nap takarítsunk valahol, és vasaljunk 15 percet" sem illeszthető be a napjaimba, de tökre próbálkozom.

Amióta nincs Danubius, kimaradok minden újdonságból. Szerencsére itt van nekem a Castle, ahonnan mindig értesülni lehet arról, mi menő éppen. Mondjuk van, amiről csak 2-3 év késéssel, ugyanis az első évadot ma kezdtem el, közvetlenül azután, hogy a harmadik évad végére értem. (Másfél évad után kapcsolódtam be, most jön a pótlás.) Mindenesetre találtam két elég jó kis dalt, az egyik Gaga, nem hittem volna, hogy tud olyat, ami tetszik nekem. (Csak az a klip, csak azt tudnám feledni.) 3x23, Pretty Dead     1x02, Nanny McDead