Nepál

Szürreális belegondolni. Én itthon vagyok, puzzle-t rakok a gyerekeimmel, meditálunk, alszunk egyet ebéd után, játszótérre megyünk, bosszankodunk, hogy sehol sem kapni normális benti cipőt oviba/suliba, aztán olvassuk a Harry Potter első részét, amit mindkét gyerek nagyon élvez, és örülünk, mert meghozta a futár a Barbara Kadabarát, amit annyira megszerettünk, hogy két hónapig volt nálunk a könyvtári példány, és most, hogy vissza kellett adni, vettünk sajátot, aztán meg este jó zenére fordítok. Közben Nepálban ezrek haltak meg egy felfoghatatlanul szörnyű természeti katasztrófában, amiről most már nagyon sok videót láttam, de nem képes teljesen befogadni az agyam, hogy ez tényleg megtörtént, és azokban az épületekben, amiket egy pillanat roppant össze a sziklákat, egyéb törmeléket görgető sáros víz, emberek voltak, akiknek valószínűleg megijedni sem volt idejük, annyira gyorsan véget ért az életük. Meg ott vannak a videók a határról, ahol megijedni bőven volt idő, és akkor arra gondolok, mennyire kegyetlen, hogy átélték a halálfélelmet, megpróbáltak elmenekülni, de teljesen esélytelenek voltak. Keresnek egy magyart is (nepáli listákon egyet, otthoni hírek szerint hármat)*, és annak a szervezetnek/csoportnak az egyik kapcsolattartója, amelyikkel kint volt az illető, azt mondja egy interjúban, hogy 9:05-kor írtak a csoport tagjai, hogy megérkeztek a határátkelőhöz, az áradat meg 9:14-kor rombolta le az épületet.

Valamennyit segít, hogy a videók szerint többeket sikerült élve kimenteni az összedőlt épületek alól, és egy ausztrál lány két nap után végre fel tudta hívni az otthon aggódó szüleit, mert eljutott valahová, ahol van működő telefon, és kiderült, hogy épp a hegyen volt, így menekült meg. De akkor meg arra gondolok, ezek az emberek, akik túlélték, hogyan fogják feldolgozni az átélteket, főleg, ha meghaltak családtagjaik, barátaik. Jobb lett volna nem látni a háza romjai alól nagy nehezen kiemelt kislány tekintetét.

Ilyen tragédiák idején sokan írják/mondják, hogy imádkoznak, és Isten/Jézus segítse meg az embereket, illetve, ha valaki élve kerül elő, akkor hálát adnak Istennek/Jézusnak. Engem ellenben minden ilyen eset még inkább meggyőz arról, hogy teljesen egyedül vagyunk ezen a világon.

*Közben arra is rájöttem, hogy az anya-lánya párosból a lányt ismerem. Távolról, ő valószínűleg már rég nem emlékezne rám. Elsőéves voltam az egyetemen, amikor egy ismerős megkért, táncoljak vele a szalagavatóján, mert kevesebb lány volt az osztályban, mint fiú, és ő pár nélkül maradt. Péntek reggel voltak a próbák a kerületünk egyik sulijában, és mivel aznap csak 10-re jártam az egyetemre, simán belefért. És ebbe az osztályba járt ez a lány is. Nagyon sokukra emlékszem, mert érdekelt az osztálydinamika, és kicsit irigykedtem, mennyivel jobban működik náluk, mint nálunk 8 évig. Szóval alaposan megfigyeltem őket, ezért emlékszem erre a lányra is. Az arca kicsit máshogy maradt meg nekem, és a vezetékneve nem tűnt ismerősnek, de megnéztem az öregdiákok listáját a suli honlapján, és tényleg ő az. Szerencsétlen, bár lenne olyan szerencséjük, hogy valahogyan életben maradtak az anyukájával!