A majszolgatásról

Mindig figyeltem, miket majszolgatnak a kisgyerekek a babakocsiban ülve, mert általában majszolgatnak valamit. Gondoltam, ötleteket gyűjtök arra az időre, amikor már nekem is lesz gyerekem, bár úgy gondoltam, az enyém majd a gyerekhordozó hátizsákban fog eszegetni*. Általában kölesgolyót vagy pufit szoktak, néhányan egész szőlőszemeket kapnak ránézésre egyévesen (ezt én még mindig nem merem megkockáztatni, pedig Flóra már három - lelkesen felezem hosszában a szőlőt), esetleg almadarabkákat, de étvágygerjesztő sós péksütik is előfordulnak (a sós péksütit annyira kívánom egy ideje, hogy a falat le tudnám kaparni, pedig sajnos hasfájást okoz, gondolom, a glutén miatt).

Nemrég megint eszembe jutott figyelni ezt a majszolgatást, és ekkor ébredtem rá, hogy az én gyerekemnél nem volt ilyen, és most sincs, amikor már a saját lábán jön-megy. Elgondolkodtam azon, vajon miért, és a következőre jöttem rá: általában elfelejtek kaját eltenni. Víz mindig van nálam, szerencsére azt magamnak is elég régóta teszek el akkor is, ha csak boltba megyek, így nem volt nehéz megszokni, hogy Flórának is rendszeresítsek egy kisebb palackot, amiben mindig van friss víz. De kaját csak hosszabb útra viszek, sőt magamnak még egy Bécs-Budapest vonatozásra sem feltétlenül. Neki ilyenkor banánt és/vagy üres zsemlét szoktam eltenni, mert amikor utoljára vonatozhattunk, akkor még ezek jöttek be neki leginkább (a szendvicsből kiszedi előbb a zöldséget, aztán a felvágottat, és nekem adja, majd közli, hogy nem kell a zsemle, mert vajas, miközben itthon minden reggelire és vacsorára vajas zsemlét enne, ha tehetné). De ha csak a városban megyünk valahová, vagy egy rövidke kirándulásra indulunk (4-5 km-nél többet még nem vállalunk be vele, amióta saját lábán jön, mert így is gyötrődés az utolsó 1-2 km), én simán elfelejtem, fel sem merül bennem, hogy legyen nálam kaja. Jártunk is már úgy, hogy a ruhabolt felé battyogva, az út harmadánál közölte a gyerek, hogy ő éhes. Na, akkor jól jött volna, ha a kezébe tudok nyomni valamit, így viszont be kellett vallanom neki, hogy nincs nálam semmi ehető, és azzal tudtam motiválni, hogy amint hazaérünk, vacsorázunk. Igaz, ennyi neki elég is volt, utána már csak azért nyafogott, hogy már nincs kedve sétálni :D

Így történt, hogy nem lett útközben majszolgatós gyerek a mi lányunk.

*Aztán valahol 12-13 kg körül már elviselhetetlenné vált a gyerekhordozó hátizsák, ami addig is mindig nagyon húzta a vállamat-hátamat, így kénytelen voltam beletörődni, hogy babakocsizni fogunk. Nem szeretem a babakocsit, szerintem tök kényelmetlen, nem praktikus, mert mindkét kezemet lefoglalja, ráadásul nagyobb gyerek már nem felém néz, ami szintén zavaró. De mindegy, egy évig muszáj volt, mert még nem sétált néhány száz méternél többet, el meg már nem bírtam normálisan.