A sírásról, az éneklésről, az elbújásról és a medvekutyáról

Pár napja mondtam neki, hogy nem szeretem, ha sír, mert akkor sajnálom őt, és szomorú vagyok, hogy neki rossz, és a hisztit sem szeretem, viszont azt igen, ha nevet vagy énekel. (Azt is ezerszer elmondtam már neki, hogy a hisztit nem szeretem, de őt akkor is, amikor hisztizik, ez, úgy tűnik, megnyugtatja.) Ezek után a ma reggeli készülődésnél:

- Sírást nem szereted?
- Nem, mert akkor sajnállak, mert rossz neked.
- Éneklést szereted?
- Igen, azt nagyon szeretem, ha énekelsz.
- Apa sírást nem szereted?
- Apa nem szokott sírni, de azt sem szeretném, ha ő sírna, őt is sajnálnám.
- Apa sír, anya ölébe veszed? [A ragozás helyenként még döcögősen megy, ez fentebb is megfigyelhető :)]
És itt fülig szaladt a szája, aztán nevetett.

Ma többször is kérte/kérdezte:

- Anya, énekelsz nekem valamit?

❤

Múltkor könyvet nézegetett az egyik nagynénjével. Meli rámutatott a könyvben a medvére, kérdezte, mi az.

Flóra: Kutya.

Meli [döbbenten]: Kutyaaa?!

Flóra [vigyorogva]: Dúúúva lenne!

Azt mondja reggel, amikor megkérdezem, ki menjen majd érte a bölcsibe:

- Apa jön. Anya is jön, apa elbújik.

Mert ha ketten megyünk érte, akkor általában én megyek be a gyerekért, és Tomi kint úgy áll, hogy a nyíló ajtó eltakarja, így a gyerek csak akkor látja meg, amikor az ajtó becsukódik. A jelek szerint Flóra szereti ezt. 

Délután megérkezem, Flóra első szavai:

- Szia, anya! Apa elbújt?

Azért kicsit meglepett, hogy konkrétan várta is ezt az elbújós poént. Megkapta :)