Az érzés, amikor
a gyerek gyomra a háti hordozóban utazva, a tömött metró közepén fordul fel...
Megfizethetetlen.
Óriási mázli, hogy tél van, mert így a hajam megmenekült. A kabátom, az overallja és a hordozó lett oda. Helyünk kapásból lett elég, mert csak úgy spricceltek szét az emberek, mindenki menekült, amerre látott. Nem csodálom, én is menekültem volna, ha nem az én gyerekemmel történik.
Szuper élmény volt aztán a metróaluljáró egy félreeső zugában popsitörlővel és papírzsepivel megpróbálni menteni a helyzetet. Húsz perc volt a vonatunk indulásáig, amikor történt az eset, és negyed órán keresztül csutakoltam magunkat, mire kb. elfogadható állapotba kerültünk. Egy hölgy volt, aki még az elején megkérdezte, tud-e segíteni, mondtam, szerintem nem, mert még azt sem tudom, egyáltalán mit csináljak, aztán egy perccel később visszajött, hogy van-e nálam zsepi vagy valami. A gyerek tök rezignáltan üldögélt a hordozóban, kifejezéstelen arccal, csak egyszer emelte fel a kis kezét, hogy a hmm... arra mutasson, és közölje fintorogva, hogy "e!" Ezen így utólag nevetek. "Fúj, anya, undi!" :D Látom, kislányom, látom.
A vonaton a hordozót meg az overallt bezsákoltam, amennyire tudtam (volt nálam egy húsz literes szemeteszsák, ami nem volt elég, de a semminél több), így szerintem nem voltunk nagyon büdösek, aztán Pesten a gyerek a kabátomban és a sálamban szállt le, én meg kardigánban, jó volt, de szerencsére nem fáztam meg.
Ami szívás, hogy a hordozót nem bírom megmenteni. Most már vagy ötször-hatszor végigcsutakoltam, anyu is még vagy kétszer, és még mindig büdös. Nem tudom, mi lesz vele, kidobni azért sajnálnám.
A tanulság pedig az, hogy soha nem adunk egy kétéves gyereknek zsíros, full cukros péksütit reggelire, pláne olyat, ami akkora, mint a feje. (Most sem én adtam, de nem tiltakoztam elég erélyesen. Legközelebb fogok.) Szerintem mondjuk ilyesmire egy felnőttnek sincs szüksége, és személy szerint ugyanúgy járnék, mint Flóra, ha egy ilyet meg kellene ennem akár reggel, akár máskor.
Megfizethetetlen.
Óriási mázli, hogy tél van, mert így a hajam megmenekült. A kabátom, az overallja és a hordozó lett oda. Helyünk kapásból lett elég, mert csak úgy spricceltek szét az emberek, mindenki menekült, amerre látott. Nem csodálom, én is menekültem volna, ha nem az én gyerekemmel történik.
Szuper élmény volt aztán a metróaluljáró egy félreeső zugában popsitörlővel és papírzsepivel megpróbálni menteni a helyzetet. Húsz perc volt a vonatunk indulásáig, amikor történt az eset, és negyed órán keresztül csutakoltam magunkat, mire kb. elfogadható állapotba kerültünk. Egy hölgy volt, aki még az elején megkérdezte, tud-e segíteni, mondtam, szerintem nem, mert még azt sem tudom, egyáltalán mit csináljak, aztán egy perccel később visszajött, hogy van-e nálam zsepi vagy valami. A gyerek tök rezignáltan üldögélt a hordozóban, kifejezéstelen arccal, csak egyszer emelte fel a kis kezét, hogy a hmm... arra mutasson, és közölje fintorogva, hogy "e!" Ezen így utólag nevetek. "Fúj, anya, undi!" :D Látom, kislányom, látom.
A vonaton a hordozót meg az overallt bezsákoltam, amennyire tudtam (volt nálam egy húsz literes szemeteszsák, ami nem volt elég, de a semminél több), így szerintem nem voltunk nagyon büdösek, aztán Pesten a gyerek a kabátomban és a sálamban szállt le, én meg kardigánban, jó volt, de szerencsére nem fáztam meg.
Ami szívás, hogy a hordozót nem bírom megmenteni. Most már vagy ötször-hatszor végigcsutakoltam, anyu is még vagy kétszer, és még mindig büdös. Nem tudom, mi lesz vele, kidobni azért sajnálnám.
A tanulság pedig az, hogy soha nem adunk egy kétéves gyereknek zsíros, full cukros péksütit reggelire, pláne olyat, ami akkora, mint a feje. (Most sem én adtam, de nem tiltakoztam elég erélyesen. Legközelebb fogok.) Szerintem mondjuk ilyesmire egy felnőttnek sincs szüksége, és személy szerint ugyanúgy járnék, mint Flóra, ha egy ilyet meg kellene ennem akár reggel, akár máskor.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése