Újra Málta
Tomival sokszor beszéltünk már arról, hogy én nagyon szeretnék visszamenni nyaralni, ő meg nagyon szeretné látni, milyen is az a hely, amiről ennyire ellentmondásos képet tudtam kialakítani benne. Már tavaly nyáron megbeszéltük, hogy idén szeptemberben ott nyaralunk, és január közepén le is foglaltuk a szállást, és megvettük a repjegyeket is. Aztán izgatottan vártuk a szeptember 9-et.
Nagyon szuper szállást sikerült találni Sliemában, kb. a lehető legjobb helyen volt, és tartozott hozzá egy minikonyha is, így két-háromnaponta tudtunk főzni, ami jelentősen csökkentette a költségeket. Kaptunk gyerekágyat is, ennek külön örültünk, mert nem akartunk volna két hétig együtt aludni Flórával, hátha aztán itthon sem marad meg többet az ágyában.
Rengeteg helyen voltunk a két hét alatt, sok mindent meg tudtam mutatni nekik, de már látszik, hogy még két hétre való program maradt. Ez egyébként egészen hihetetlen: feleakkora az ország, mint Budapest, mégis annyi benne a látnivaló, hogy nem érsz a végére soha.
Alaposan megnéztük Vallettát, de még nem láttunk mindent, végigsétáltunk a sétányon a Spinola Baytől a Manoel Islandig (ez csak 4 km, de Flórára és a hőségre való tekintettel három részre bontottuk), láttuk a leghíresebb megalitikus templomokat, a Dingli-sziklákat, a régi fővárost, Mdinát, kisvasútról az elővárosát, Rabatot, Gozó fővárosát, ami szintén Rabat, Gozó egyik leghíresebb strandját, a vörös homokos Ramla Bayt, Cominón a Kék Lagúnát, a két kikötőt sétahajókázás keretében, valamint ettünk bigillát, ftirát, gbejnát, mézes karikát (amiben a nevével ellentétben egy csepp méz sincs), a Fontanellában narancsos csokitortát, ittunk botrányosan sok Kinnie-t, Tomi kóstolt Cisket is, és egyszer ebédeltünk egy hagyományos máltai ételeket kínáló étteremben is (kétszer szerettem volna, de egyrészt konkrétan nem fért bele, másrészt a kedvenc éttermem, a Le Malte tavaly bezárt, amit rettenetesen sajnálok, mert azt mindenképp meg szerettem volna mutatni a családomnak). És sokat-sokat fürödtünk a Fond Ghadir névre hallgató strandon, ahol van egy természetes, jó sekély medence, ami ideális egy másfél évesnek a tengerrel való ismerkedésre. Gozón végül ott aludtunk, mert egy óra a buszút a kompig Sliemából, és Flóra utálta a máltai buszokat, majdnem minden buszozást végigordított, akár negyed órát utaztunk, akár másfelet - mondjuk nem csodálom, tényleg botrány a tömegközlekedés arrafelé. Mivel Gozóra és Cominóra ugyanonnan indul a komp, nem akartuk szerencsétlen gyereket kitenni annak, hogy két nap alatt négyszer buszozhassa végig ezt a távot, így foglaltunk szállást a gozói Rabatban egy hagyományos máltai házban, ami gyönyörű, nagyon érdekes, és soha nem laknék benne (hangszigetelés nuku, és tele van lépcsővel).
Találkoztunk régi ismerősökkel is. A második napon rögtön összefutottunk a tengerparton egy volt kolléganőmmel, akivel tök jót beszélgettünk, és szerettünk volna később még egyszer találkozni, de lebetegedett. Találkoztunk Gozón a 2015-ös lakótársammal, Stankóval is, aki nagyon maga alatt van a jelek szerint. Elköltözött Sliemából, most Gozón él, panziót nyitott, valamint bóvlit árul az Azúr Ablak hűlt helyén, de nagyon komolyan tervezgeti, hogy hazaköltözik jövőre. Melliehán át visz a buszút a komptól hazafelé, így leszálltunk ott, és beültünk egy csodaszép és csodajó, gyerekbarát kávézóba egy újabb volt kollégámmal, aki a holland csapat főnöke volt akkor, amikor én a német csapatban e-maileztem. Nagyon bírom a srácot, és Tominak is nagyon szimpatikus volt, meg is jegyezte, hogy elég eklektikus a baráti köröm, miután Stankót annyira nem zárta a szívébe. És aztán még a 2014/2015-ös lakótársaim, Danijela és Tony is meghívtak a régi házba, ahol először laktam Máltán. Fú, nagyon jó érzés volt ott lenni, velük beszélgetni. Még mindig szuper jófejek, nagyon jól szórakoztunk a tetőteraszon. Flóra is odavolt, nagyot játszott, és Danijelával azonnal megtalálták a közös hangot, az egyik mondókát, amit tőle hallott, azóta is minden nap kéri. Érdekes, hogy ez a sok ember, akivel találkoztunk, mind úgy érzi, hogy időbuborékba került, egy helyben toporog, és el kéne már hagyni Máltát. Mindegyiküknek nagyon konkrét tervei is vannak arra vonatkozóan, hogyan fogja ezt csinálni. Sajnálom szegény Máltát, onnan majdnem mindenki elköltözik előbb-utóbb. Már persze a külföldiek.
Jól elfáradtunk a két hét alatt, különösen a gyerek. Ő volt a legjobb fej az egészben, nagyon türelmesen, rugalmasan állt a nyaraláshoz. Az érkezés napján vettünk neki egy esernyőre csukható babakocsit, mert a miénk nem fért volna el a keskeny máltai járdákon, és Flóra egy nyekk nélkül elfogadta, hogy akkor most ebben fog utazgatni, pedig a hordozót sokkal jobban szereti. Az utolsó napon kicsit csodálkozott, amikor eladtuk a máltai kocsiját, de azt is egy szó nélkül tudomásul vette. Arról meg szerintem nem is tud, hogy repült, mert mindkétszer végigaludta a teljes utat.
Annyira jó élmény volt! Megpróbálok most már tényleg minden évben menni egy hosszú hétvégére. Tomi is benne lenne.
Egy következő bejegyzésben, remélhetőleg nem két év múlva, képeket is mutatok.
Nagyon szuper szállást sikerült találni Sliemában, kb. a lehető legjobb helyen volt, és tartozott hozzá egy minikonyha is, így két-háromnaponta tudtunk főzni, ami jelentősen csökkentette a költségeket. Kaptunk gyerekágyat is, ennek külön örültünk, mert nem akartunk volna két hétig együtt aludni Flórával, hátha aztán itthon sem marad meg többet az ágyában.
Rengeteg helyen voltunk a két hét alatt, sok mindent meg tudtam mutatni nekik, de már látszik, hogy még két hétre való program maradt. Ez egyébként egészen hihetetlen: feleakkora az ország, mint Budapest, mégis annyi benne a látnivaló, hogy nem érsz a végére soha.
Alaposan megnéztük Vallettát, de még nem láttunk mindent, végigsétáltunk a sétányon a Spinola Baytől a Manoel Islandig (ez csak 4 km, de Flórára és a hőségre való tekintettel három részre bontottuk), láttuk a leghíresebb megalitikus templomokat, a Dingli-sziklákat, a régi fővárost, Mdinát, kisvasútról az elővárosát, Rabatot, Gozó fővárosát, ami szintén Rabat, Gozó egyik leghíresebb strandját, a vörös homokos Ramla Bayt, Cominón a Kék Lagúnát, a két kikötőt sétahajókázás keretében, valamint ettünk bigillát, ftirát, gbejnát, mézes karikát (amiben a nevével ellentétben egy csepp méz sincs), a Fontanellában narancsos csokitortát, ittunk botrányosan sok Kinnie-t, Tomi kóstolt Cisket is, és egyszer ebédeltünk egy hagyományos máltai ételeket kínáló étteremben is (kétszer szerettem volna, de egyrészt konkrétan nem fért bele, másrészt a kedvenc éttermem, a Le Malte tavaly bezárt, amit rettenetesen sajnálok, mert azt mindenképp meg szerettem volna mutatni a családomnak). És sokat-sokat fürödtünk a Fond Ghadir névre hallgató strandon, ahol van egy természetes, jó sekély medence, ami ideális egy másfél évesnek a tengerrel való ismerkedésre. Gozón végül ott aludtunk, mert egy óra a buszút a kompig Sliemából, és Flóra utálta a máltai buszokat, majdnem minden buszozást végigordított, akár negyed órát utaztunk, akár másfelet - mondjuk nem csodálom, tényleg botrány a tömegközlekedés arrafelé. Mivel Gozóra és Cominóra ugyanonnan indul a komp, nem akartuk szerencsétlen gyereket kitenni annak, hogy két nap alatt négyszer buszozhassa végig ezt a távot, így foglaltunk szállást a gozói Rabatban egy hagyományos máltai házban, ami gyönyörű, nagyon érdekes, és soha nem laknék benne (hangszigetelés nuku, és tele van lépcsővel).
Találkoztunk régi ismerősökkel is. A második napon rögtön összefutottunk a tengerparton egy volt kolléganőmmel, akivel tök jót beszélgettünk, és szerettünk volna később még egyszer találkozni, de lebetegedett. Találkoztunk Gozón a 2015-ös lakótársammal, Stankóval is, aki nagyon maga alatt van a jelek szerint. Elköltözött Sliemából, most Gozón él, panziót nyitott, valamint bóvlit árul az Azúr Ablak hűlt helyén, de nagyon komolyan tervezgeti, hogy hazaköltözik jövőre. Melliehán át visz a buszút a komptól hazafelé, így leszálltunk ott, és beültünk egy csodaszép és csodajó, gyerekbarát kávézóba egy újabb volt kollégámmal, aki a holland csapat főnöke volt akkor, amikor én a német csapatban e-maileztem. Nagyon bírom a srácot, és Tominak is nagyon szimpatikus volt, meg is jegyezte, hogy elég eklektikus a baráti köröm, miután Stankót annyira nem zárta a szívébe. És aztán még a 2014/2015-ös lakótársaim, Danijela és Tony is meghívtak a régi házba, ahol először laktam Máltán. Fú, nagyon jó érzés volt ott lenni, velük beszélgetni. Még mindig szuper jófejek, nagyon jól szórakoztunk a tetőteraszon. Flóra is odavolt, nagyot játszott, és Danijelával azonnal megtalálták a közös hangot, az egyik mondókát, amit tőle hallott, azóta is minden nap kéri. Érdekes, hogy ez a sok ember, akivel találkoztunk, mind úgy érzi, hogy időbuborékba került, egy helyben toporog, és el kéne már hagyni Máltát. Mindegyiküknek nagyon konkrét tervei is vannak arra vonatkozóan, hogyan fogja ezt csinálni. Sajnálom szegény Máltát, onnan majdnem mindenki elköltözik előbb-utóbb. Már persze a külföldiek.
Jól elfáradtunk a két hét alatt, különösen a gyerek. Ő volt a legjobb fej az egészben, nagyon türelmesen, rugalmasan állt a nyaraláshoz. Az érkezés napján vettünk neki egy esernyőre csukható babakocsit, mert a miénk nem fért volna el a keskeny máltai járdákon, és Flóra egy nyekk nélkül elfogadta, hogy akkor most ebben fog utazgatni, pedig a hordozót sokkal jobban szereti. Az utolsó napon kicsit csodálkozott, amikor eladtuk a máltai kocsiját, de azt is egy szó nélkül tudomásul vette. Arról meg szerintem nem is tud, hogy repült, mert mindkétszer végigaludta a teljes utat.
Annyira jó élmény volt! Megpróbálok most már tényleg minden évben menni egy hosszú hétvégére. Tomi is benne lenne.
Egy következő bejegyzésben, remélhetőleg nem két év múlva, képeket is mutatok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése