Szociális és érzékeny kisasszony

Hát, bocsánat, a jelek szerint teljesen babablog lettem. Mondjuk, abból a szempontból nem meglepő, hogy 0-24-ben Flórával vagyok, és most ráadásul még fordítás sincs nálam, politizálni meg nem szeretek a blogon, csak néha-néha fordul elő, hogy mégis megteszem. (Pedig kiapadhatatlan témaforrás.)

Nyáron találkoztunk egy rokon kislánnyal, aki akkor 9 hónapos volt, ennek megfelelően hirtelenek voltak még a mozdulatai. Meg akarta simogatni Flóra fejét, de a simogatás félúton karmolássá változott, fel is sértette a gyerek fejbőrét, illetve a koszmóját, ami akkor még volt neki. Flóra akkor nem sírt, viszont az eset után azt vettem észre, hogy nem veszi jó néven, ha hozzá hasonló korú baba közeledik hozzá. Egyszer találkoztunk egy akkor hét és fél hónapos babával (Flóra 8 hónapos volt szerintem), akinek a láttán azonnal zokogásban tört ki, és nem is lehetett megvigasztalni, haza kellett jönni. A baba-mama jógán kb. 10 hónapos korában egy alkalommal úgy tűnt, mintha ő nyitna egy másik kislány felé, de amikor a másik kicsi odakúszott hozzá, sírva fakadt, és megint csak nem lehetett megnyugtatni, fel kellett venni, és még akkor is hosszas hüppögés után nyugodott csak meg. Ez engem megijesztett, mert azt azért egy anya sem szeretné, ha a gyereke félne a többi gyerektől. Ez például a bölcsiben sem lenne hasznos, ami ugyan még messze van, de azért rendületlenül közeledik. Persze a kicsik gyorsan változnak, egy év rengeteg idő az életükben, szóval reménykedtem, hogy ez a félelem majd elmúlik.


November vége óta múlt héten jutottunk el először jógázni, és rajtunk kívül csak egy anya-fia páros volt ott. Flóra már az elején rámosolygott a kisfiúra, nyújtogatta is felé a kezét. Amikor a kisfiú odamászott hozzá, még mindig mosolygott, gondoltam, ez biztató. Aztán a kisfiú meg is simogatta, és még mindig tartott a mosoly. Juhú! Az óra végén még az egymás mellett játszást is bemutatták, amiről tanultam, de élőben még sosem láttam, így pláne élmény volt. Flórának van egy vonatos puzzle-je:

 

Majdnem pont ilyen, de a lényeg ugyanaz: a vonat egyes részeit ki lehet venni. Flóra számára egyelőre ez a dolog lényege, és karácsony óta ez az egyik kedvenc játéka, naponta végtelenszer kipakolja, ha én mindig összerakom. Legjobban a kerekeket szereti, azokkal molyol a legtöbbet. Szóval elvittük ezt a puzzle-t, hogy ezzel le tudja kötni magát a gyerek, ha unná a jógát. Az órán nem foglalkozott vele, csak a végén, amikor az anyukák meg az oktató beszélgettek. A kisfiú ült, Flóra hasalt, és együtt pakolták ki a vonat részeit. A kisfiú vette ki az egyik kereket, aminek Flóra nem örült, mert azt ő akarta. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogja kezelni élete első komolyabb konfliktusát, és lesz-e sírás bármelyik fél részéről. Előbb az egyik kezével próbálta kitépni a kisfiú kezéből a kereket, majd a másikkal, végül mindkettővel, de nem jött össze. Közben mindketten nyugodtak maradtak. Ezen a ponton avatkoztam közbe, mondtam Flórának, fogadja el, hogy nem kapja meg, van még elég darabkája a vonatnak. Elfogadta, egy darabig játszott a többivel, aztán nagyon meglepő húzás következett: cserét ajánlott. Fogott egy darabkát, és megpróbálta beletuszkolni a kisfiú kereket tartó kezébe. Nem járt sikerrel, de nem következett hiszti, tudomásul vette, hogy ez van. Ez nekem annyira tetszett! Ez az ötlet, hogy "nézd, adok neked mást, de a kerék nekem nagyon kell," annyira kreatív! Cuki ez a lány, no.

Ma meg az volt, hogy marhára feldúltam magam (nincs kedvem elmesélni, min, az a lényeg, hogy úgy érzem, durva igazságtalanság ért), és elsírtam magam. Flóra megijedt, Tomi felvette, odahozta hozzám. A gyerek két kézzel megfogta az arcomat, megsimogatott, majd kaptam kb. végtelen mennyiségű puszit, és még mosolygott is rám. Nem is lehetett tovább sírni. Számomra nagyon érdekes, hogy ilyen picinek már ilyen érzékeny. Tündér, én mondom.