És vonatoztunk is
Odafelé tök jól bírtuk az utat, könyvet nézegettünk, énekeltem Flórának, plusz kicsit aludt is.
Visszafelé a vonat (EC) szokásosan szörnyű volt, de megint meg lehetett figyelni egy csomó érdekeset. Például:
- A kisfiút, akinek semmi szórakoztató elfoglaltsága nem volt az úton, se egy könyv, se egy pakli kártya, és az anyukája sem segített az unalom leküzdésében. A gyerek nagyon szeretne testvért, nagyon szerette volna megfogni Flórát, ezért diszkréten bár, de mindent elkövetett, hogy felzavarja. Nem jött össze, csalódott is volt, de végül egy másik kicsivel tudott játszani egy kicsit, ennek örültem.
- A kis családot, ahol a szülők végig a pici lányukkal foglalkoztak, aki végigpörögte az utat. Egy pillanatig nem pihent, végig kommunikált, intézkedett, mindig talált tennivalót (a szüleinek :D). Ők meg végig tök vidámak maradtak, pedig anyuka olyan beteg volt szegény, alig látott ki a fejéből, plusz már elég nagy a pocakja, érkezik a kistesó.
Flóra most nem szívesen utazott, az első fél órában főleg sírt, cserébe utána szinte végig aludt. 40 percet késett a vonat, ami azért bosszantott, mert direkt azért nem jövök az ezerszer színvonalasabb, de egy órával később induló RailJettel, hogy hazaérjünk nyolcra, amikor kezdődik a fürdetés, mert Flóra az atomóra pontosságával működik, és 8-kor kezdi az esti rutint, és pont. Erre majdnem egy órát késünk. Volt is vörös fejjel üvöltés itthon egészen a tényleges altatás kezdetéig. (Fürdeni kellett, még ha csak egy-két percig is, mert csatakosra izzadt, a cseppjeit be kellett venni, a pizsama szintén muszáj volt, már nem lehet egy szál pelenkában aludni.)
Amikor leszálltunk, előttünk állt a Salzburgba tartó vonat. Nem tudom, akkor kellett-e indulnia, vagy csak bevárt minket, de az első tömeggel rohant hozzá három nő, és majdnem el is érték. Körülbelül fél percen múlhatott a dolog. Amikor mégsem sikerült, hiába rohantak a nagy csomagokkal, az egyik nő egy "picsába" után azonnal el is sírta magát. Meg is értettem. Vasárnap este, fáradtan tuti sírnék én is.
Mi meg már majdnem a liftnél jártunk, amikor észrevettem, hogy elhagytuk Flóra egyik zokniját. Kicsit töprengtem, visszamenjünk-e érte. Na, hát, én vagyok az az anyuka, aki visszahúzza a bőröndöt a vágány másik végéhez fél pár zokniért. Meg is lett, csak hót mocskos, miután áthaladt rajta ezer ember. De sebaj, kimossuk.
Visszafelé a vonat (EC) szokásosan szörnyű volt, de megint meg lehetett figyelni egy csomó érdekeset. Például:
- A kisfiút, akinek semmi szórakoztató elfoglaltsága nem volt az úton, se egy könyv, se egy pakli kártya, és az anyukája sem segített az unalom leküzdésében. A gyerek nagyon szeretne testvért, nagyon szerette volna megfogni Flórát, ezért diszkréten bár, de mindent elkövetett, hogy felzavarja. Nem jött össze, csalódott is volt, de végül egy másik kicsivel tudott játszani egy kicsit, ennek örültem.
- A kis családot, ahol a szülők végig a pici lányukkal foglalkoztak, aki végigpörögte az utat. Egy pillanatig nem pihent, végig kommunikált, intézkedett, mindig talált tennivalót (a szüleinek :D). Ők meg végig tök vidámak maradtak, pedig anyuka olyan beteg volt szegény, alig látott ki a fejéből, plusz már elég nagy a pocakja, érkezik a kistesó.
Flóra most nem szívesen utazott, az első fél órában főleg sírt, cserébe utána szinte végig aludt. 40 percet késett a vonat, ami azért bosszantott, mert direkt azért nem jövök az ezerszer színvonalasabb, de egy órával később induló RailJettel, hogy hazaérjünk nyolcra, amikor kezdődik a fürdetés, mert Flóra az atomóra pontosságával működik, és 8-kor kezdi az esti rutint, és pont. Erre majdnem egy órát késünk. Volt is vörös fejjel üvöltés itthon egészen a tényleges altatás kezdetéig. (Fürdeni kellett, még ha csak egy-két percig is, mert csatakosra izzadt, a cseppjeit be kellett venni, a pizsama szintén muszáj volt, már nem lehet egy szál pelenkában aludni.)
Amikor leszálltunk, előttünk állt a Salzburgba tartó vonat. Nem tudom, akkor kellett-e indulnia, vagy csak bevárt minket, de az első tömeggel rohant hozzá három nő, és majdnem el is érték. Körülbelül fél percen múlhatott a dolog. Amikor mégsem sikerült, hiába rohantak a nagy csomagokkal, az egyik nő egy "picsába" után azonnal el is sírta magát. Meg is értettem. Vasárnap este, fáradtan tuti sírnék én is.
Mi meg már majdnem a liftnél jártunk, amikor észrevettem, hogy elhagytuk Flóra egyik zokniját. Kicsit töprengtem, visszamenjünk-e érte. Na, hát, én vagyok az az anyuka, aki visszahúzza a bőröndöt a vágány másik végéhez fél pár zokniért. Meg is lett, csak hót mocskos, miután áthaladt rajta ezer ember. De sebaj, kimossuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése