Kolléganő
Az egyik kolléganőm utánam pár hónappal kezdett a suliban, lassan két éve, és még a próbaidő alatt egyszer rosszul lett az óráján, haza kellett mennie, engem kért meg a főnökünk, hogy nézzek rá néha a csoportjára, mert egymás mellett volt a termünk. Abból (is) látszik, milyen jó hely a munkahelyünk, hogy tartották az állását, csak helyettest vettek fel arra a kb. négy hónapos időszakra, amíg tartott a kemoterápia - mert, mint kiderült, rákos volt. Mármint nyilván ez a normális, de Ausztriában ezer helyről hallottam már, hogy akár egy sima, egy hétig tartó betegállomány miatt is páros lábbal rúgják ki az embert, próbaidő alatt pláne.
De úgy tűnt, sikerült, a kolléganő jól van, vissza is jött dolgozni. Ennek durván másfél éve, az eleinte hordott parókáját is hamar elhagyhatta, mert szépen visszanőtt a haja, jókedvű volt, energikus - többnyire. Nagyon sokszor odajött hozzám, amikor Flórát vártam, és mondta, mekkora öröm ez, és ha szeretném, szívesen kölcsönadja a babakocsijukat, de nem kértem, mert mondtam, hogy nem tudjuk a lakásban tartani, csak közös térben, és bántana, ha ellopnák. (Később derült ki, hogy azért be lehet ide tenni egy babakocsit, de ez részletkérdés.)
És akkor tegnap írt az egyik kollégánk egy körüzenetet, hogy a kolléganő a héten meghalt. Ez már önmagában is sokkoló, és nagyon-nagyon sajnálom, de ráadásul van egy tizenkét éves kislánya. Többször belegondoltam azóta, milyen lehetett neki ez a két év, amikor az anyukája nagyon beteg volt, mennyire félhetett, és milyen lehet meg lesz most, hogy meg is halt, de inkább nem szeretek ezen gondolkodni, iszonyatos. Gyerekkorom legnagyobb félelme volt, hogy meghal az anyukám, nem tudom, mi lett volna, ha ez meg is történik, ráadásul tizenkét éves koromban. Még most is korán lenne, nem még majdnem húsz éve. És ennek a kislánynak meg kell ezzel küzdenie. Az nagy szerencse, hogy az apukája él, és együtt vannak, de ez mindenhogy borzalmas. A kolléganőm felvette a kapcsolatot egy itteni szervezettel, ami rákbetegek és családjuk támogatásával foglalkozik, és elvitte hozzájuk a lányát pszichológushoz még egy-két hónapja, amikor már érezte, hogy nem fog sikerülni. Az is milyen lehet, arról beszélgetni a gyerekeddel, hogy meg fogsz halni, és utána mi lesz. De nagyon jól döntött, hogy keresett pszichológust a lányának, sokat segített ezzel neki, ebben biztos vagyok. Ismertem valakit, akinek szintén tizenkét éves korában halt meg az anyukája, és a családja nem tudott neki segíteni a feldolgozásban, mert ők is gyászoltak, és leginkább tabutémának számított az, ami történt, és a srác magára hagyottnak érezte magát, és ebbe eléggé belesérült, ami nem is csoda. Ez a kislány ezt már talán elkerüli, főleg, ha neki tud segíteni az apukája meg a családja is.
Mennyire igazságtalan, hogy van, amikor az akaraterő sem elég a gyógyuláshoz. A családunk egyik barátját akkor diagnosztizálták rákkal, amikor a lányai tizenhárom és tizenöt évesek voltak, és ő akkor azt mondta, öt évet még élni fog, mert a kisebbik lány érettségijét is megvárja. És pontosan ez is történt, megvárta az érettségit, még a felvételit is, és ősszel halt meg. Nyilván így is szörnyű volt a lányainak (meg most sem lehet könnyű), de az, hogy valaki hiába tökéli el, hogy igenis felneveli a gyerekét, nem nyílik rá lehetősége... Nagyon erősen remélem, hogy velünk ilyen nem fog történni. Szegény család...
De úgy tűnt, sikerült, a kolléganő jól van, vissza is jött dolgozni. Ennek durván másfél éve, az eleinte hordott parókáját is hamar elhagyhatta, mert szépen visszanőtt a haja, jókedvű volt, energikus - többnyire. Nagyon sokszor odajött hozzám, amikor Flórát vártam, és mondta, mekkora öröm ez, és ha szeretném, szívesen kölcsönadja a babakocsijukat, de nem kértem, mert mondtam, hogy nem tudjuk a lakásban tartani, csak közös térben, és bántana, ha ellopnák. (Később derült ki, hogy azért be lehet ide tenni egy babakocsit, de ez részletkérdés.)
És akkor tegnap írt az egyik kollégánk egy körüzenetet, hogy a kolléganő a héten meghalt. Ez már önmagában is sokkoló, és nagyon-nagyon sajnálom, de ráadásul van egy tizenkét éves kislánya. Többször belegondoltam azóta, milyen lehetett neki ez a két év, amikor az anyukája nagyon beteg volt, mennyire félhetett, és milyen lehet meg lesz most, hogy meg is halt, de inkább nem szeretek ezen gondolkodni, iszonyatos. Gyerekkorom legnagyobb félelme volt, hogy meghal az anyukám, nem tudom, mi lett volna, ha ez meg is történik, ráadásul tizenkét éves koromban. Még most is korán lenne, nem még majdnem húsz éve. És ennek a kislánynak meg kell ezzel küzdenie. Az nagy szerencse, hogy az apukája él, és együtt vannak, de ez mindenhogy borzalmas. A kolléganőm felvette a kapcsolatot egy itteni szervezettel, ami rákbetegek és családjuk támogatásával foglalkozik, és elvitte hozzájuk a lányát pszichológushoz még egy-két hónapja, amikor már érezte, hogy nem fog sikerülni. Az is milyen lehet, arról beszélgetni a gyerekeddel, hogy meg fogsz halni, és utána mi lesz. De nagyon jól döntött, hogy keresett pszichológust a lányának, sokat segített ezzel neki, ebben biztos vagyok. Ismertem valakit, akinek szintén tizenkét éves korában halt meg az anyukája, és a családja nem tudott neki segíteni a feldolgozásban, mert ők is gyászoltak, és leginkább tabutémának számított az, ami történt, és a srác magára hagyottnak érezte magát, és ebbe eléggé belesérült, ami nem is csoda. Ez a kislány ezt már talán elkerüli, főleg, ha neki tud segíteni az apukája meg a családja is.
Mennyire igazságtalan, hogy van, amikor az akaraterő sem elég a gyógyuláshoz. A családunk egyik barátját akkor diagnosztizálták rákkal, amikor a lányai tizenhárom és tizenöt évesek voltak, és ő akkor azt mondta, öt évet még élni fog, mert a kisebbik lány érettségijét is megvárja. És pontosan ez is történt, megvárta az érettségit, még a felvételit is, és ősszel halt meg. Nyilván így is szörnyű volt a lányainak (meg most sem lehet könnyű), de az, hogy valaki hiába tökéli el, hogy igenis felneveli a gyerekét, nem nyílik rá lehetősége... Nagyon erősen remélem, hogy velünk ilyen nem fog történni. Szegény család...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése