Első nap
Nem volt könnyű, pedig ez még csak nem is volt teljes nap (8 helyett 6 óra), bár az is igaz, hogy máskor nem lesz 6 órányi szobarendezés - állítólag. A hátam beszakadt, de ez várható volt, mint ahogy az sem lepett meg, hogy nem tudok normálisan ágyat húzni/vetni. De majd csak megtanulom. Persze úgy könnyebb lenne, ha a kolléganő, akivel dolgoztam ma, nem egy szó nélkül javítaná a hibákat úgy, hogy én már egy másik szobában vagyok, tehát nem is látom, mert akkor nyilván nem fogok tudni róla, hogy hibás, amit csinálok, viszont azt sem tudom meg, hogyan lehetne jó. Tök véletlenül fedeztem fel, hogy újrarendezi az ágyakat utánam, ekkor meg is kérdeztem, mi volt a hiba, és hozzátettem, hogy akkor legközelebb már jól tudom csinálni. Elmondta, onnantól figyeltem erre, de persze nem derült ki, elég jó-e már. Amúgy nagyon kedves nő, szimpatikus, de megtanulni nem biztos, hogy tőle fogom legkönnyebben a feladatokat.
A főnök (aki nem a teljesen kedves tulajdonos, hanem a szobalányok főnöke), nos, hogyan is fogalmazzunk... Igen-igen bunkó. Erre már előre figyelmeztetett Tomi többször is, előbb magától, aztán az egyik magyar kolléganő is megüzente nekem vele, hogy készüljek fel rá, hogy a hölgy vasorrú bábát megszégyenítő módon viselkedik, és ne figyeljek majd rá, mert ha hagyom magam terrorizálni, akkor nem marad erőm dolgozni. Hogy érzékeltessem, mennyire szociális a hölgy, elmesélem, hogyan indult a reggel. Lementem 9-re dolgozni, ahogy megbeszéltük a tulajdonossal. Az első, aki a mosókonyhában szembejött, az a nő volt, akivel aztán dolgoztam. Üdvözölt, bemutatkozott, majd mutatta, hogy ott, a vasalónál az a nő a főnök. Én mindjárt oda is mentem hozzá, mosolyogva, lelkesen bemutatkoztam, mondtam, én vagyok az új szobalány. A nő végigmért valami olyan tekintettel, hogy ha ölni lehetne vele... Majd egyetlen szó nélkül odafordult a másik nőhöz, és közölte vele: "Magaddal viszed." Erre a nő meglepetten: "Ééén?" Erre a főnök dühösen: "Mert én mit kezdjek vele?" Így történt, hogy a kedves főnökasszonynak még csak a neve sem derült ki, az viszont, hogy boszorkány, azonnal. Ebédnél mondta a többi lány, hogy elég sokáig csak ordítani fog velem meg alázni, és csak kb. 10 hónap, egy év után kezd el viszonylag normális stílusban kommunikálni. No, hát azt akkor már nem fogom megtudni, milyen ő, amikor normálisan kommunikál :D Állítólag ki nem állhatja a külföldieket, különösképpen a magyarokat, és ettől frusztrált.
A munkában az lesz a jó, hogy 1. Tomival lehetek, 2. nem koszos meló egyáltalán, 3. viszonylag sokára kell majd először egyedül dolgozni (hónapokig az fog menni, hogy én a szobát csinálom, a másik lány a fürdőt), az meg a kevésbé jó, hogy 1. viszonylag kevés köze van az angoltanításhoz, 2. a hátamnak és a csípőmnek nem fog jót tenni. De most 2-4 hónapot mindkét szempontból ki lehet bírni. Ja, már ha itt tartanak, ugye. Egy-két hét után szokták kihajítani azt, aki nem válik be, szóval még az is lehet, hogy május végén már megint Bécsben leszek.
Amúgy tegnap a telefonálás után jöttem, és persze az sem ment izgalmak nélkül. Most egy nehéz, hosszú kérdőívünk van, a mobilszolgáltatókról kell kérdeznünk iszonyú sokat. 10-15 perc, ha a válaszadó belehúz, gondolhatjátok. Nos, 20:30-ig tart a munkaidő, kb. fél óra, mire hazaérek, a lakástól kb. 10 perc, mire kiérek a pályaudvarra, és megveszem a jegyet, a vonatom 21:55-kor indult. Ehhez képest 20:23-kor még azt mondta egy (egyedül élő, igen magányosnak tűnő) hölgy, hogy oké, válaszol a kérdésekre. Nagyon örültem :) Minden nap van valaki, aki megszívja ezzel, tegnap én voltam az. A hölgynek jólesett beszélgetni, ezért aztán iszonyú részletesen válaszolt minden kérdésre. Ha ez egy órával korábban van, nem is stresszelek rajta, mert időmből kitelik, meg örülök, hogy ettől kicsit jobb neki arra az estére, de így pont nagyon ideges voltam ettől. (Ezt nem érezte rajtam, nyilván úgy csináltam, hogy ne lehessen érezni.) 20:45-kor éreztem azt, hogy mindjárt sírok, végül 20:48-kor tettük le a telefont. Ekkor úgy nézett ki, komoly esélyem van rá, hogy ne érjem el a vonatot. (Egy órával később még van egy, de azért nem lett volna jó éjfélre érkezni.) Nem tudom, hogyan csináltam, de annak ellenére, hogy 20:53-kor szálltam fel a villamosra, 21:15-re már otthon is voltam. Gyorsan összehajigáltam a maradék cuccot, aminek az elpakolását estére hagytam, majd tepertem az állomásra. 21:38-kor már ott is voltam, úgyhogy végül kényelmesen elértem a vonatot. Tomi értem jött Pöchlarnba, ahol a legközelebbi vasútállomás van, ami tök kedves volt tőle. Hoztam neki kókuszcsókot meg paprikás krumplit, örült, azt is jó volt. És most mindketten tök betegek vagyunk. Ő két fokkal inkább, mint én, én viszont nagyon viccesnek érzem, hogy pont a munka kezdete előtti estére talált be valami nyavalya már megint. Mindenesetre most teázunk, szopogatunk torokcukorkát, illetve Tomi gyógyszert is szed. Majd csak kilábalunk a betegségből.
A főnök (aki nem a teljesen kedves tulajdonos, hanem a szobalányok főnöke), nos, hogyan is fogalmazzunk... Igen-igen bunkó. Erre már előre figyelmeztetett Tomi többször is, előbb magától, aztán az egyik magyar kolléganő is megüzente nekem vele, hogy készüljek fel rá, hogy a hölgy vasorrú bábát megszégyenítő módon viselkedik, és ne figyeljek majd rá, mert ha hagyom magam terrorizálni, akkor nem marad erőm dolgozni. Hogy érzékeltessem, mennyire szociális a hölgy, elmesélem, hogyan indult a reggel. Lementem 9-re dolgozni, ahogy megbeszéltük a tulajdonossal. Az első, aki a mosókonyhában szembejött, az a nő volt, akivel aztán dolgoztam. Üdvözölt, bemutatkozott, majd mutatta, hogy ott, a vasalónál az a nő a főnök. Én mindjárt oda is mentem hozzá, mosolyogva, lelkesen bemutatkoztam, mondtam, én vagyok az új szobalány. A nő végigmért valami olyan tekintettel, hogy ha ölni lehetne vele... Majd egyetlen szó nélkül odafordult a másik nőhöz, és közölte vele: "Magaddal viszed." Erre a nő meglepetten: "Ééén?" Erre a főnök dühösen: "Mert én mit kezdjek vele?" Így történt, hogy a kedves főnökasszonynak még csak a neve sem derült ki, az viszont, hogy boszorkány, azonnal. Ebédnél mondta a többi lány, hogy elég sokáig csak ordítani fog velem meg alázni, és csak kb. 10 hónap, egy év után kezd el viszonylag normális stílusban kommunikálni. No, hát azt akkor már nem fogom megtudni, milyen ő, amikor normálisan kommunikál :D Állítólag ki nem állhatja a külföldieket, különösképpen a magyarokat, és ettől frusztrált.
A munkában az lesz a jó, hogy 1. Tomival lehetek, 2. nem koszos meló egyáltalán, 3. viszonylag sokára kell majd először egyedül dolgozni (hónapokig az fog menni, hogy én a szobát csinálom, a másik lány a fürdőt), az meg a kevésbé jó, hogy 1. viszonylag kevés köze van az angoltanításhoz, 2. a hátamnak és a csípőmnek nem fog jót tenni. De most 2-4 hónapot mindkét szempontból ki lehet bírni. Ja, már ha itt tartanak, ugye. Egy-két hét után szokták kihajítani azt, aki nem válik be, szóval még az is lehet, hogy május végén már megint Bécsben leszek.
Amúgy tegnap a telefonálás után jöttem, és persze az sem ment izgalmak nélkül. Most egy nehéz, hosszú kérdőívünk van, a mobilszolgáltatókról kell kérdeznünk iszonyú sokat. 10-15 perc, ha a válaszadó belehúz, gondolhatjátok. Nos, 20:30-ig tart a munkaidő, kb. fél óra, mire hazaérek, a lakástól kb. 10 perc, mire kiérek a pályaudvarra, és megveszem a jegyet, a vonatom 21:55-kor indult. Ehhez képest 20:23-kor még azt mondta egy (egyedül élő, igen magányosnak tűnő) hölgy, hogy oké, válaszol a kérdésekre. Nagyon örültem :) Minden nap van valaki, aki megszívja ezzel, tegnap én voltam az. A hölgynek jólesett beszélgetni, ezért aztán iszonyú részletesen válaszolt minden kérdésre. Ha ez egy órával korábban van, nem is stresszelek rajta, mert időmből kitelik, meg örülök, hogy ettől kicsit jobb neki arra az estére, de így pont nagyon ideges voltam ettől. (Ezt nem érezte rajtam, nyilván úgy csináltam, hogy ne lehessen érezni.) 20:45-kor éreztem azt, hogy mindjárt sírok, végül 20:48-kor tettük le a telefont. Ekkor úgy nézett ki, komoly esélyem van rá, hogy ne érjem el a vonatot. (Egy órával később még van egy, de azért nem lett volna jó éjfélre érkezni.) Nem tudom, hogyan csináltam, de annak ellenére, hogy 20:53-kor szálltam fel a villamosra, 21:15-re már otthon is voltam. Gyorsan összehajigáltam a maradék cuccot, aminek az elpakolását estére hagytam, majd tepertem az állomásra. 21:38-kor már ott is voltam, úgyhogy végül kényelmesen elértem a vonatot. Tomi értem jött Pöchlarnba, ahol a legközelebbi vasútállomás van, ami tök kedves volt tőle. Hoztam neki kókuszcsókot meg paprikás krumplit, örült, azt is jó volt. És most mindketten tök betegek vagyunk. Ő két fokkal inkább, mint én, én viszont nagyon viccesnek érzem, hogy pont a munka kezdete előtti estére talált be valami nyavalya már megint. Mindenesetre most teázunk, szopogatunk torokcukorkát, illetve Tomi gyógyszert is szed. Majd csak kilábalunk a betegségből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése