Bűnügyi Múzeum, Bécs
Fruzsival régóta terveztük, hogy elmegyünk ide, igaz, én azt gondoltam, krimimúzeumról van szó, és az osztrák krimi fejlődését mutatja be. De ha tudom, hogy bűnügyi múzeum, akkor is ugyanennyire vártam volna, mert érdekel a téma, izgalmas az, ahogyan az igazságszolgáltatás fejlődött, szóval mindenképp nekem való a kiállítás.
Tényleg érdekes is volt, és nagyon... plasztikus. Annyi infó volt, hogy esélyünk sem volt mindent elolvasni/befogadni, pl. szobánként jó három-négy gyilkosság története az elkövetés részleteitől az ítéletig, meg persze mindegyikhez grafika, festmény, korabeli újságcikk, halálos ítélet kihirdtése (nehogy valaki véletlenül ne jusson el az akasztásra) és nagyon sok esetben mumifikált fej vagy koponya, változó, hogy az elkövetőé vagy az áldozaté. Ennek megfelelően igen hamar elfogott a hányinger, de igazán durva csak akkor lett, amikor a XIX. század második feléhez megérkezve már fotókat lehetett nézegetni a tetthelyről meg a boncolásról. Valami rettenet, miket képesek művelni egymással emberek, komolyan. A két legfelkavaróbb képösszeállítás talán a csonkolt nő meg az összevert, megerőszakolt 11 éves kislány esetéhez kapcsolódott. Az is eléggé keménynek tűnt, hogy az 1881-es színháztűz egyik áldozatának összeégett fejéből is kiállítási tárgy lett. Nem is könnyen tudom eldönteni, melyik képeket mutassam meg. Az a helyzet, hogy akármennyi krimit nézek, a valódi esetekről készült fotók még mindig magasan verik brutalitásban azt, amit egy-egy film nyújtani tud, és ez így is van jól. A rengeteg fotót, néha egész falnyi méretben kissé öncélúnak éreztem, mint a horrorfilmeket.
Már nem is emlékeztem rá, hogy tanultunk Libényi Jánosról, aki 1853-ban megpróbálta megölni Ferenc Józsefet, és a múzeumban is csak a neve volt nagyon ismerős, de most, hogy alaposan elolvastam a sztorit a neten, már majdnem biztos vagyok benne, hogy szó esett erről törin. A kiállított tárgyak között szerepel O'Donnel Miksa őrnagynak a császár vérétől vörös kesztyűje, és a kés is, amivel Libényi megpróbálta lemészárolni a császárt. A támadás helyszínén épült később a Votivkirche, és a várfalat, ahol az eset történt, Ferenc József még abban az évben földig romboltatta, a helyén épült meg a Ringstraße. Libényi János meg nyilván az akasztófán végezte, mégpedig extrém gyorsan, még a támadás hónapjában.
Érdekes volt ismét belegondolni, mennyire későn vált fontossá a nyomozásban a tárgyi bizonyíték (a XIX. század végén, a XX. század elején), és teljesen új infó volt számomra, hogy a halálbüntetést 1950-ben törölték el Ausztriában. Izgalmas volt az a néhány gyilkosság, ahol máig nem ismert az elkövető, sőt egy esetben az áldozat személyazonossága sem. Plusz érdekesség a kiállítás kapcsán, hogy tőlünk terjedt el a csákó szó Európában, németül pl. Tschakóként használják.
A múzeum leginkább arról szólt nekem, hogy mennyire kegyetlen tud lenni az ember, úgyhogy elég megrázó volt. A gyomrom nem köszönte meg az élményt, nem is ültünk be utána Fruzsival kávézni meg horgolni. (Majd legközelebb.) Nem kizárt, hogy vissza fogok még menni a múzeumba, mert tényleg érdemes lenne mindent elolvasni, de biztos nem a közeljövőben lesz ez, bár most már pontosan tudom, mire számítsak.
Tényleg érdekes is volt, és nagyon... plasztikus. Annyi infó volt, hogy esélyünk sem volt mindent elolvasni/befogadni, pl. szobánként jó három-négy gyilkosság története az elkövetés részleteitől az ítéletig, meg persze mindegyikhez grafika, festmény, korabeli újságcikk, halálos ítélet kihirdtése (nehogy valaki véletlenül ne jusson el az akasztásra) és nagyon sok esetben mumifikált fej vagy koponya, változó, hogy az elkövetőé vagy az áldozaté. Ennek megfelelően igen hamar elfogott a hányinger, de igazán durva csak akkor lett, amikor a XIX. század második feléhez megérkezve már fotókat lehetett nézegetni a tetthelyről meg a boncolásról. Valami rettenet, miket képesek művelni egymással emberek, komolyan. A két legfelkavaróbb képösszeállítás talán a csonkolt nő meg az összevert, megerőszakolt 11 éves kislány esetéhez kapcsolódott. Az is eléggé keménynek tűnt, hogy az 1881-es színháztűz egyik áldozatának összeégett fejéből is kiállítási tárgy lett. Nem is könnyen tudom eldönteni, melyik képeket mutassam meg. Az a helyzet, hogy akármennyi krimit nézek, a valódi esetekről készült fotók még mindig magasan verik brutalitásban azt, amit egy-egy film nyújtani tud, és ez így is van jól. A rengeteg fotót, néha egész falnyi méretben kissé öncélúnak éreztem, mint a horrorfilmeket.
Boszorkányüldözés Bécsben - egy 70 éves nénit sikerült megégetni
Nem retteneteskedem többet, de ez egy XVIII. századi gyilkos mumifikált feje. Nem értem pontosan, miért lett belőle kiállítási tárgy.
Így néz ki egy-egy gyilkosság tablója. Részletes leírás, korabeli képek, cikkek.
Az ott egy 1848-as katona koponyája, amit a család adományozott a múzeumnak a sír felszámolásakor. Én jobban örülnék, ha a családom majd nem adományozná oda a koponyámat senkinek.
Ez egy 1848-as lincselés - nem volt jó politikusnak lenni, nagyon nem.
Már nem is emlékeztem rá, hogy tanultunk Libényi Jánosról, aki 1853-ban megpróbálta megölni Ferenc Józsefet, és a múzeumban is csak a neve volt nagyon ismerős, de most, hogy alaposan elolvastam a sztorit a neten, már majdnem biztos vagyok benne, hogy szó esett erről törin. A kiállított tárgyak között szerepel O'Donnel Miksa őrnagynak a császár vérétől vörös kesztyűje, és a kés is, amivel Libényi megpróbálta lemészárolni a császárt. A támadás helyszínén épült később a Votivkirche, és a várfalat, ahol az eset történt, Ferenc József még abban az évben földig romboltatta, a helyén épült meg a Ringstraße. Libényi János meg nyilván az akasztófán végezte, mégpedig extrém gyorsan, még a támadás hónapjában.
Az a bizonyos kesztyű
Giccses festmény a támadásról
Felüdülés: itt végre nem halt meg senki. De hogy mire gondolhatott az asszony, amikor az elhunyt gyerek helyébe egy hasonló másikat rakott, hogy hozzájusson a gazdag özvegyember örökségéhez, az rejtély. Az emberek nagyon furák.
Ismét felüdülés: csak egy kis pénzhamisítás. Forint!
A múzeum leginkább arról szólt nekem, hogy mennyire kegyetlen tud lenni az ember, úgyhogy elég megrázó volt. A gyomrom nem köszönte meg az élményt, nem is ültünk be utána Fruzsival kávézni meg horgolni. (Majd legközelebb.) Nem kizárt, hogy vissza fogok még menni a múzeumba, mert tényleg érdemes lenne mindent elolvasni, de biztos nem a közeljövőben lesz ez, bár most már pontosan tudom, mire számítsak.
A múzeum épülete nagyon szép
Megjegyzések
Megjegyzés küldése