Ma eddig

még semmi. Nem tudom, mit csináljak, mitől lenne jobb. Írtam egy önéletrajzot, ahol elhallgatom a diplomámat meg angoltanári mivoltomat, viszont kiderül a fél év raktárosi gyakorlatom, és megpályáztam egy raktárosi állást. Ez valami tragédia, de tényleg.

Nincs kedvem kimozdulni, nem bírom Bécset látni se, hányingerem van tőle. A szobámban üldögélek egész nap, és semminek sem látom semmi értelmét. Egy 4-5 órás korrektúrázási munkát akár 12-15 órára is el tudok húzni, annyira erőtlennek és szomorúnak érzem magam. Tök értelmetlenül telnek el a napok, semmi sem történik, semmi biztató, nincs semmi reményem semmire. A szomszéd szobában hasonló depi van, úgyhogy nem is igazán keressük egymás társaságát a lakótársammal. Ha az egyikünk járkál, a másik inkább nem, így legalább nem találkozunk, aztán nem kell nézni egymás arcán ugyanazt az elkeseredettséget. Ennek az a hátránya, hogy így kibaszottul tök egyedül töltök minden egyes napot. De hát egyikünk sem tud mondani a másiknak semmi biztatót. Feltehetőleg mindketten munkanélküliként döglünk meg, ha Bécsben maradunk. Király :)

Haza akarok menni. Sosem hittem volna, hogy arra a fostengerre fogok vágyni, ami otthon van. Oszt de. Tanulság: tanuljatok sokat, gyerekek, költsetek sok pénzt mindenféle tanfolyamra, amelyektől állítólag szuperhősök lesztek külföldön, aztán dögöljetek éhen ugyanúgy, mint tanfolyam nélkül :) Jó éjszakát, gyerekek.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nehéz

Gumimacik utoljára

Gárdonyi Géza: Isten rabjai