Összegzés

Rettenetes, mit meg nem tesznek egymással és magukkal emberek. Az egyik igyekszik mindenkit porig alázni, megtörni, a másik meg önként fekszik le az egyik lába elé, hogy könnyebb legyen eltaposni. Előbbinek biztos komoly kisebbségi komplexusa lehet, a másiknak meg van az is, de az a szomorúbb, hogy azért teszi, amit tesz, mert azt hiszi, hogy cserébe szeretetet kap attól, aki átgázol rajta. Pedig attól még, hogy valaki mosolyogva gázol át rajtunk, átgázol, és ez a lényeg, a mosoly csak elterelés. Tudom, hogy most ezt nem annyira értitek, de még nem tudom, akarok-e erről konkrétabban mesélni, mert elég nehéz ez most. Utóbbi helyzetébe sikerül beleélni magam annyira, hogy majdnem sírás lett a vége, szóval inkább nem mondok most konkrét példákat. Különben is, az a másik csúnya-durva kibeszélése a háta mögött, amit nem érdemel meg. Sokat beszélgettünk erről, és úgy láttam, mintha valamit megértett volna akkor, amikor F.H. Burnett A titkos kert című regényéből vettem elő az egyik kedvenc idézetemet (amiről nem tudom, magyarul hogy van, ezért most ezek a saját szavaim): "Egy gyereket két tragédia érhet - ha semmit sem kap meg, és ha mindent megkap." Az volt a kiegészítés, hogy ez nemcsak a gyerekekre igaz, hanem ugyanúgy a felnőttekre is. Nem szabad mindent meg-/odaadni, és a másik oldalon nem szabad mindent elfogadni/elvenni. A másik, ami eszembe jutott a dolgok kapcsán, az a mondás, ami időnként fut egy kört a Facebookon, miszerint: "We accept the love we think we deserve", aminek szerintem nehéz jó magyar fordítást találni, de kicsit átalakítva mondjuk "akkor tudjuk elfogadni a szeretet, ha úgy érezzük, megérdemeljük". Ami nem teljesen ugyanaz, de talán a lényeg benne van. Én most teljesen ezt éltem át, de szó szerint. Azt meg az anyukám mondta, hogy "a szeretetet nehéz visszautasítani", és ez is tök igaz, de nem zárja ki a másik igazságot. (És ezt is átéltem, szintén szó szerint.)

Szóval összességében azt szerettem volna mondani, hogy borzalmasan tudnak bánni egymással meg magukkal emberek, és megint nem lett semmi, szóval onnan haladok tovább, ahol november legelején tartottam. Vagyis nem pont onnan, kicsit előrébb vagyok, mindenből lehet/kell tanulni valamit, szerintem valamit sikerült is. Remélem, a másik félnek is, és elhiszi nekem, amit mondtam, és legalább részben sikerül változtatnia azon, ami a boldogtalanságát okozza. Na, arra még nem jöttem rá, nekem min kéne változtatnom, mi az, ami a pártalanságomat okozza, de egyrészt úgy könnyebb elfogadni a tényt legalább időszakokra, ha arra gondolok, hogy ez egy folyamat, amit a véletlen hiánya vagy a sors vagy valami egyéb talált ki azért, hogy majd a jó nagyon jó lehessen, másrészt gondoltam már arra, hogy esetleg nálam a túl sok töprengés a bökkenő. Azt nem tudom, tévedek-e ebben, és azt sem tudom, hogyan tudnám kiküszöbölni, ha ez a hiba.

Az is eszembe jutott, mi van, ha az öt évért, amit feleslegesen szántam egy már akkor is halódó kapcsolatra (ami akkor két és fél éve tartott), esetleg öt év büntetést kapok. Hát ne már! Persze akkor is túl vagyok a nagyján, mert három éve kezdtem, de akkor se már. Meg azért is sántít ez az elképzelés, mert akkor a másik fél, aki segített elvesztegetni ezt az öt évet, sőt a saját életéből is elvesztegette, miért csak két évet kapott.

Na, mindegy, majd biztos lesz egyszer párom. Bár tegnap végigfutott az agyamon az a szcenárió, miszerint ilyen kis próbálkozásokkal, amik eltartanak egy-két-hat hónapig, simán el lehet jutni a negyvenig úgy, hogy észre sem veszi az ember. De már csak nem. Meg kell próbálni többet járni társaságba, lehetőleg valamilyen hobbihoz kapcsolódóba, lehetőleg ott, ahol élek, bárhol legyen is ez, és meg kell próbálni dolgozni azon, amit érzek magamon - ha élőben környékez meg valaki, azonnal bezárulok, és utána eltart egy ideig, mire feloldódom. Nem mintha sokan környékeznének meg élőben, de szerintem a feloldódást nem sok embernek van kedve megvárni, amikor vannak eleve feloldódott nők is. Nem könnyű ez.

Azért majd nagyon fogok örülni, ha ennek az időszaknak vége lesz.