A lakótársam

veszített a barátságosságából, amióta elmondtam, hogy hazamegyek két hónapra. Mondhatni, egészen barátságtalanná vált.

Kérdeztem, milyen lakótársat szeretne erre a két hónapra, lányt, fiút, mi az, aminek meg kell benne lennie, stb. Minden mindegy volt. Itt volt a pasi megnézni a szobámat, beszélgetett velem is, a lakótársammal is, aki rábólintott, hogy oké, szimpatikus neki a pasi, jöhet. Erre most megkérdezte, tud-e ez a pasi németül. Ez meglepett, mert beszélgettek szerbül, hallottam, és persze azt is hallottam, hogy a pasi biztosan nem anyanyelvi szinten tud, nem is állított ilyet. Mondtam, nekem azt mondta, tud németül, de miért, nagyon rosszul beszél-e szerbül. Nem annyira, de azért nem is olyan jól, és neki azt mondta, az iskolában tanult németet, de ha az is úgy megy, mint a szerb, akkor az nehéz lesz.

És akkor most érezzem rosszul magam. Annyira próbáltam mindent megtenni, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből, erre tessék. Nem örülök. De közben azt gondolom, két hónapot akkor is ki fognak bírni, ha nem lesz olyan közös nyelv, amit mindkettő magas fokon beszél (az angol nem került szóba, márpedig szerintem egy programozó azért csak tud normálisan angolul). Nem mókából megyek haza, nem akartam hazamenni, de nincs más lehetőségem - na jó, van, a sportfogadási iroda.

Anyu és apu a lehető legjobbkor jön :) Nagyon jó lesz ez a hétvége így, hogy itt lesznek, és megyünk meg nézünk meg látunk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gumimacik utoljára

Az utolsó hónapom

Gárdonyi Géza: Isten rabjai