Próbanap

13 óra, 11-től éjfélig. Egy régebb óta ott dolgozó kolléganővel voltam, plusz bent volt a főnök is. Ő amúgy szinte minden nap ott van, reggel 9-10-re érkezik, éjfélig bent van, ezt kb. három hónapja csinálja, és nem tudom, hogyan éli túl. A kollégák mind magyarok, ami a tanulási folyamatot éppen könnyíthetné is, ha a betanító kolléganő tanítana, de nem tanít, hanem meglepődik, hogy nem tudom, mi az 1/8-os bor, vagy hogy nem ismerem a kávéfőzőt (az, amin Tominál kellett kávét főzni, tök máshogy működött, és én azt gondoltam, ez is olyasmi, de nem - konkrétan nem tud eszpresszót meg hosszú kávét főzni, hanem önti, önti a vizet a kávéra, aztán amikor már szerintem eszpresszó, kikapom alóla a csészét). Az is szép volt, amikor egy vendég egy csomószor visszahívott minket, mert először az egyik kaját nem találta a kiszállított csomagban, aztán az meglett, de nem volt meg egy másikhoz a rizs és a saláta, ami amúgy nem is járt neki, mert az csak a menühöz járt, ő meg nem menüt rendelt, végül kiderült, hogy egy másik fogás úgy teljes egészében nincs meg. A kolléganő kommentárja, amikor update-eltem azzal kapcsolatban, mit variál a vásárló: "Biztos, hogy te németet tanultál?" Ezen kicsit felb*sztam magam, meg kell, hogy mondjam. Ja, genau, németet tanultam, oszt nem tehetek róla, ha az úr összezavarodik (nem kevés kaját rendelt, kapott vagy tíz dobozt, és mindjárt a futár távozása után két perccel telefonálni kezdett).

Nem azért, mintha nagyon ügyes lettem volna, de a főnök felvett volna, gondolom, úgy látta, bele tudnék tanulni, mert azért emlékszem még viszonylag sok dologra. Amúgy nem hazudtam nekik, az önéletrajzomban is benne volt, hogy keveset dolgoztam kávézóban, azt a keveset is két éve, és az interjún is elmondtam, hogy nagyon-nagyon kevés a tapasztalatom, ráadásul régi, amire a főnök azt mondta, semmi baj, volt már olyan kolléga, aki még életében nem dolgozott vendéglátásban, noch dazu sushit sem látott még közelről. A kolléganő is tudta, hogy ez velem a helyzet.

Már reggel komoly ellenérzés volt bennem, amikor elindultam. Már jó ideje azt tanulom, hogy hallgassak a megérzéseimre, ezért legszívesebben itthon maradtam volna, de hát az nagyon görény dolog lett volna, meg aztán a kávézót szerettem, gondoltam, hátha ezt is fogom. Amúgy tök jó a hely, nagyon szép, igényes, elég komoly étlapja van, több olyan kaját is találtam rajta, amit előbb-utóbb magam is meg fogok rendelni tőlük. A kolléganő nem annyira tetszett, bár amikor kevésbé volt nyomás rajtunk, nagyon kedves volt, valamint a napi 13 óra brutális lenne hosszú távon. A kávézóban voltam 16-ot is, aztán azt is túléltem, de úgy érzem, azzal a két évvel együtt elmúlt a lelkesedés is, ami engedné, hogy 13 órát legyek ott minden egyes munkanapomon, plusz kb. egyáltalán ne legyen hétvégém, amikor haza tudok menni. Személyzeti kaja kétszer volt, egyszer délben (vajas kenyér és felvágott - mivel én nem eszem kenyeret, nekem felvágott), egyszer talán 3-kor (húsgombóc és tészta). Ez tökre meglepett, azt hittem, sushit lehet majd enni, de hát nem.

Este fél 7-től 9-ig olyan pörgés volt, amilyet én még nem láttam, és amilyet állítólag a hely sem szokott látni. Utána többnyire már csak néztem magam elé, annyira elfáradtam, pedig nekem pl. kaját kivinni nem is engedtek még. Érdekesség: két hirdetést adtak fel, az egyikben telefonálós pultost, a másikban felszolgálót kerestek. Mint kiderült, ez a kettő ugyanaz. Pedig ha csak telefonálni kéne, azt tök szívesen csinálnám, mert szeretek emberekkel kommunikálni, problémát megoldani, ilyesmi. Mondjuk azt sem feltétlenül 13 órában. De ha még pultozni és felszolgálni is kell hozzá, plusz vezetni nem egy és nem két könyvelést (mármint könyvelés csak egy van, nyilván, de több lapra is fel kell írni mindent, és több programba is be kell vinni, és a nap végén az összes lapnak és programnak stimmelni kell egymással), ez így nem oké. Nekem. A kolléganő nagyon szereti és nagyon élvezi.

Este 10 körül már olyan erős volt bennem a tiltakozás, hogy egészen biztosra vettem, nem szeretnék ott dolgozni. Azért kicsit izgultam, hogy ha azt mondják, maradjak, akkor maradni fogok, amilyen kis nyomi tudok lenni. Magam is meglepődtem, amikor negyed 1-kor betántorogtam az irodába, hogy elmehetek-e, mert perceken belül lekésem az utolsó villamost, amivel még hazajutok, a főnök megkérdezte, mikor megyek legközelebb, és én azt válaszoltam, azt hiszem, nem megyek többet, mert ez nekem nagyon kemény, de köszönöm szépen a lehetőséget és a türelmét. Büszke vagyok magamra. Nyilván kicsit szégyellem magam, hogy ilyen papírkutya vagyok, hogy még csak egy második napra sem megyek vissza, de tényleg úgy látom, hogy nincs értelme. Túl sokáig tartana, amíg belerázódom a felszolgálásba, ráadásul nem lenne életem a munka mellett, pedig ha másért nem is, a fordítás miatt muszáj, hogy legyen.

Kész, passz, hétfőtől péntekig csinálható, 8 órás munkára van szükségem, ez a nap tanulsága.